Számítottam rád...

24.

Az esküvő után, minden olyan gyorsan történt, szinte szaladtak az évek, Max egyre sikeresebb lett, így viszont nem tudott annyi időt velünk tölteni, amennyit szerintünk kellett volna, e miatt pedig voltak kisebb-nagyobb vitáink is. Mindennek ellenére Tristen az apja nyomdokaiba akart lépni, én próbáltam őt lebeszélni erről, ezektől eltekintve csak egyetlen egy dolog árnyékolta be a mindennapjainkat, vagyis főleg az enyémeket. Az hogy nem lehetett kisbabám. Az orvosok azt mondták, hogy a Tristennel való terhességem alatt felmerülő allergia miatt nem tudná a szervezetem még egy kisbabát kihordani, vagy hatalmas csoda kellene hozzá. Max beletörődött, habár neki is fájt, talán ezért is temetkezik annyira a munkájába, én viszont képtelen voltam beletörődni, egyszerűen nem tudtam elengedni a gondolatot, hogy nem lehet még egy kisbabám, ez pedig kísértett éjjel-nappal.

- Anya?- lép be a konyhába Tristen, aki az évek alatt egyre jobban hasonlít az apjára.

- Igen?

- Jól vagy?- dobja le a táskáját a padlóra, majd levágja magát a velem szemben helyet foglaló bárszékre.

- Azonnal vedd fel.- rivalok rá, ő pedig tágra nyílt szemekkel hajol le táskájáért.

- Jól vagy, jól van.- emeli maga elé kezeit védekezően, én pedig ekkor veszem észre magam.

- Jézusom sajnálom kincsem, csak nem aludtam jól.- fogom meg kezeit, amiket az asztalon kulcsot össze.

- Semmi baj anya.- mosolyog rám a fiú- Apa miatt van?- vált át a mosolya aggodalommá.

- Ez fordítva működik Tristen, én aggódom érted, nem pedig te értem,- nevetek fel, és az üres bögrémet a mosogatósba helyezem, majd a pultnak dőlve figyelem tovább a fiamat- de köszönöm, hogy aggódsz értem kincsem, és nem, nem az apád miatt van,- rántok vállat- csak nem aludtam jól.

- Oké, vegyük úgy hogy ezt most elhittem.- forgatja meg a szemét a szőkésbarna hajú fiú.

- Tristen Adam Verstappen, vegyük úgy, hogy ezt most nem hallottam, na azonnal szedd össze a cuccodat, elviszlek iskolába, utána pedig kimegyek Markékért a reptérre.

- Jönnek Brandonék?- csillant fel a fiú szeme azonnal.

- Indulás van Tristen.- mutatok az ajtó felé, ahol a fiú azonnal ki is szalad egészen az autóig, amit még Maxtól kaptam aznap, amikor megkérte a kezemet, milyen régen is volt, de milyen szép emlék marad.

Az emlék hatására elmosolyodok, majd kulcsaimat és táskámat felkapva és in elindulok az autó felé, út közben pedig belépek a cipőmbe, majd az ajtón kilépve megnyomom az központi zárat nyitó gombot, így a fiú be is pattan az autóba. Bezárom az ajtót, majd lassan elindulok a jármű felé, azonban Tristennek ez a tempó nem éppen felelt meg, így szinte ráfeküdt a dudára, én pedig mérgesen nyitottam ki az ajtót, ültem és indítottam be az autót, majd lekötöttem magamat, és drága kisfiam felé fordultam.

- Így nevelt az a drága jó édesanyád?- mutatok a dudára, ő pedig fülét farkát behúzva ült az anyósülésen, amíg ki nem szállt, én pedig el nem kanyarodtam a repülőtér felé, ahol már a testvérem, és annak családja vár engem.

- Sofi néni?- szalad oda hozzám unokaöcsém és unokahúgom, én pedig megölelem őket. Marknak és Bellnek ikrei születtek, gyönyörű kisbabák voltak, most pedig mintha Mark és Bell fiatal képmásai néznek velem szembe.

- Drága Brandon, édes Caroline, annyira hiányoztatok, édeskéim.

- Te is nekünk!- mondták kórusban, majd elindultak, hogy megtalálják a csomagjaikat.

- Drága Sofi, sugárzol!- ölel magához Bell, majd arcom mindkét felére egy-egy puszit nyom.

- Ahogy te is Bell.- mosolygok a nőre, aki csak huncutul viszonozza azt, mintha tudna valamit, amit én nem, majd el is lép előlem, és Mark veszi át a helyét.

- Szia hugi.- ölel magához, én pedig még szorosabban húzom közel hozzám, nagyon hiányoztak nekem.

- Menjünk már.- lépnek mellénk az ikrek kezükben egy-egy bőrönddel.

- Jó, jó megyünk!- léptem el Mark mellől nevetve majd kilépve a reptérről kinyitottam az autót, ahová a két gyerek azonnal be is ült.

A bátyám bepakolta a csomagtartóba a bőröndjeiket, én pedig beültem a volán mögé, majd csak arra lettem figyelmes, hogy kivágódik mellettem az anyósülés felöli ajtó.

- Na hátra.- néz rá a bátyám dühösen fiára.

- De apa.- kezd el hisztizni az unokaöcsém.

- Brandon most!

- Ahj.- köti ki magát a fiú, majd átül hátra, a bátyám pedig beül mellém.

- Mintha te lennél kicsiben.- indítom be a járművet, majd már ki is kanyarodok a megfelelő utcába.

- Ha, ha, ha- forgatja meg szemeit bátyám, mi pedig feleségével nevelésben törünk ki.

•

- Max?- kérdezi a bátyám, amikor összerakta az Xboxot a fiúknak a TV-nél, és levágta magát az egyik bárszékre telefonját nyomkodva.

- Tesztelnek.- préselem össze ajkaimat, megállok a márvány pult előtt, és végignézem ahogyan a bátyám kifelé menet egy csókot nyom Bell homlokára, majd kimegy a hátsó kertbe telefonálni, ez hiányzik nekem itthonról, Max, ő hiányzik nekem az életemből jelenleg a legjobban.

- És mikor akartad elmondani?- nézett rám Bell amikor már csak ketten voltunk a  konyhában, és az ebédet készítettük.

- Mégis mit Bell?- nézek értetlenül a nőre, aki a szemét forgatja ugyan, de mosolyog.

- Ugyan Sofi, reggelente rosszullétre panaszkodsz, fáj a hátad, a fejed, szédülsz nem alszol eleget.- sorolja fel a dolgokat, amiket mondtam neki a napokban, amikor beszéltem vele.

- És?- ráncolom össze a szemöldökömet, hiszen nem teljesen értem mire akar kilyukadni a nő.

- Ugyan már Sofi.- teszi le a pultra kicsit indulatosan a nő a kezében tartott kést.

- Nem értem Bell.- ekkor ért be a bátyám a konyhába a felesége pedig azonnal rá kapja tekintetét.

- Öltözz Mark, megyünk!

- Hová?- néz felváltva ránk a bátyám értetlenül.

- A kórházba.- adja meg a szerinte logikus választ a kérdésre a nő.

- Mi? Minek?- áll még mindig a szoba közepén a bátyám tehetetlenül.

- Ne akadékoskodj már, csak öltözz.- lökdösni az ajtó felé ellentmondást nem tűrően a nő a férfit, majd bekiállt a nappaliba- Gyereke elmegyünk a kórházba, egy óra és itthon vagyunk!- fejezi be, majd összeszedve a szükséges dolgokat kilökdös engem is az ajtón.

Mark a kórházhoz visz bennünket, ahol Max feküdt, és ahol Tristen született. Amikor pedig Bell benyomást a lift gombját minden kikristályosodott előttem.

•

- Sofi, minden rendben?- rontott be azonnal a vizsgálóba Max, de szét sem nézve darálta tovább a saját szövegét- Mikor haza értem Tristen azzal fogadott, hogy te Mark és Bell eljöttetek a kórházba, és azonnal ide jöttem,- csak ekkor nézett szét, mi pedig döbbenten néztünk rá, az engem vizsgáló orvos, a testvéremék és én, akinek a hasán a hideg zselé van. Max döbbenten néz engem, majd a képernyőt, majd megint engem- Sofi?

- Ő a kisbabánk Max, a mi picikénk.- mutatok a képernyőre, ő pedig mellém rogy a székbe, és az ő hatalmas kezei közé fogja az enyémet ami mellettem van.

- Gyönyörű.- csókolja meg a kezemet, én pedig könnyeimet törölgetem.

Hát ő lesz a mi kis csodánk, a mi kislányunk, Sara. Néha lehetséges a lehetetlen is.

•🦋•