Számítottam rád...

17.

Az üdvözlésünkre érkezett családjaink és barátaink három vagy négy nap után hazamentek, mi pedig itt maradtunk magunkra, vagyis én magamra és Tristenre, Max pedig csak magára, ugyanis ebben a pár napban mintha egyre zárkózottabb lenne velünk szemben.

Az oldalamhoz fogtam kisfiamat, és ott ringattam, miközben az ebédet készítettem. Mikor teljesen elkészültem mindennel, kiszedtem magamnak egy adagot, és leültem enni, Tristennel az ölemben. Amikor már majdnem végeztem a bejárati ajtó kinyitódott, majd be is csukódott.

- Hát ti?- lép be a konyhába Octavia- Vagyis inkább úgy kérdezem, Max?

- Tornázik, edz vagy csak autózik- rántom meg a vállaimat, a nő arcán pedig egy csomó érzelem fut át egyszerre, majd a düh az ami tartósan is ott marad.

- Három napja, három napja nincs szinte soha veletek.- kel ki önmagából, majd hogy nyomatékot adjon mondandójának dobbant is egyet lábával a járólapon, ami hatalamsat koppan, hiszen magassarkú van rajta, így kisfiam is felsír kezemben- Jézusom sajnálom- kapja szája elé kezét, én pedig csak legyintek.

- Semmi baj Octavia.- mosolyogtam a lányra, aki bár viszonozta a gesztust, de cseppet sem őszintén.

- De igenis van baj Sofi,- ült le velem szemben, és felém nyújtotta kezét, hogy átvegye a kezemben pihenő csöppséget- de nem mondod el mi az.- néz fájdalmasan a szemembe.

- Tudod ebben az a legnagyobb baj, hogy én sem tudom mi az.- ingatom a fejem ő pedig érdeklődve figyeli, ahogyan elpakolom a már elmosott dolgokat, és a mosogatósba helyezem az ismét piszkosakat. Engedek magamnak egy pohár vizet, csípőmmel a pultnak dőlök, és onnan figyelem a nőt, akit bár nem túl rég óta ismerek, de gyökeres része lett a mindennapjaimnak, lassan ringatta a kisfiamat, aki ennek hatására egyre álmosabban pislogott fel Octaviára, ez a jelenet pedig ismét mosolygásra késztetett- Én is sokat gondolkodtam már ezen, hogy mi lehet a baj. És mindig arra jutok, hogy én.- teszem le a kezemből a már üres poharat, és ismét helyet foglalok a nővel szemben, aki döbbenten néz rám.

- Hogy mi?- teszi fel a kérdést már-már fülsüketítően vékony hangon.

- Én, talán én vagyok a gond Octavia, mintha Max,- ekkor elvesztem a gondolataimba, de gyorsan folytattam is- mintha ő már nem akarna velem lenni...- nézek fel fátyolos tekintettel a lányra, kinek arcán még mindig dübbenet ül. Csak tátogott, de nem jött ki hang a torkán, nekem pedig hangtalanul folyt le egy könnycsepp az arcomon.

Ha nem is mondtam ki, de nagyon fájt amit Max tett, azok után, hogy vártam rá, reménykedtem, és hittem benne, nem adtam fel, eltaszít magától, de nem csak engem, hanem a gyönyörű kisfiunkat is, aki akkor sem érdemli meg ezt, ha szerinte én meg is érdemlem, de ez a pici lélek, ő nem tehet semmiről, és talán ez fájt a legeslegjobban, talán e miatt folytak olyan gyorsan és hangtalanul a könnyeim egymás után le az arcomon, majd célt érnek a márványpoulton.

- Elviszlek innen titeket.- néz rám határozottan és elment mondást nem tűrően Octavia.

- Mi?

- Elmegyünk Sofia, te, Tristen és én. A szüleidhez, pakolj!- parancsolja a nő.

- De

- Nincs de Sofia Colett! Nem ezt érdemlitek, főleg te nem, és én ezt nem fogom hagyni, Horner azért bízott rám, hogy senki sem bánthasson téged, és ha ez a valaki, aki bánt Max Emilian Verstappen, akkor tőle foglak megvédeni.- lassan átgondoltam a nő által mondottakat, majd lassan felálltam, és semleges arccal az emelet felé indultam- Sofia most hová mész?

- Adj negyed órát, összepakolok, te addig keress repülőjegyek.- válaszoltam vissza sem nézve, majd kettesével szedve a lépcsőfokat érkeztem fel az emeletre.