Számítottam rád...

20.

Reggel nyugalomra és csendre keltem, mellettem a pilóta egyenletes lélegzése hallatszott, és csak ez zavarta meg a ház nyugodt légkörét. Lassan felültem, hátamat a falnak támasztottam, és úgy néztem körbe a hatalmas szobában, amit végre újra belengett az élet, már csak egy valami hiányzott innen.

- Mi történt?- néz rám a holland álmos tekintettel.

- Mi?- kapom rá a tekintetemet, hiszen elbambultam.

- Történt valami? Annyira furcsán néztél.

- Ja nem,- simítottam bele kezemet a pilóta hajába- csak hiányzik Tristen.

- Nekem is. Főleg innen.- fekteti fejét a már igazán lapos hasamra, ahol egy hónapja a kisfiunk pihent, én pedig a holland fejét kezdtem el simogatni, aki ezt pár percig csendben tűrte is, amikor viszont már azt hittem, hogy elaludt, megtörte a szobába beállt kellemesen nyomasztó csendet- Edward tényleg nem segített neked?- simogatta ő is a hasamat ugyan úgy, ahogyan én az ő fejét.

- Erről ne most beszéljünk Max, kérlek.- kezdem el fészkelődni, és megpróbáltam kicsúszni kezei közül, melyeket ő azonnal a csípőm köré fűzött, amikor észlelte ezt a szándékomat.

- Ha nem most, akkor máskor, de ezt meg kell beszélnünk Sofia, nem akarom, hogy olyan emberekkel dolgozzak együtt, akik nem segítenek azoknak, akiket szeretek.

- Mostmár itt van Octavia, szóval úgy is édes mindegy.- egy lemondó sóhajt eresztett csak meg a még mindig karjaiban tartó holland, majd úgy döntött velem együtt elhagyja az ágyat, így még mindig karjaiban tartva engem, kelt fel, és indult meg a lépcső felé, én pedig nyaka köré fűztem kezeimet, hogy le ne essek, amit megjegyzek a pilóta úgy sem engedett volna- Mit csinálsz Max?- néztem fel a pilótára, de ő csak elmosolyodott, majd leültetett egy bárszékre.

- Reggelit az én gyönyörűmnek!- hajolt előre és egy gyors csókot nyomott ajkaimra, majd a hűtőhöz sétált, és különböző alapanyagokat kezdett el kipakolni a márvány pultra.

Fél óráig figyeltem, ahogy a férfi a konyhában sürgődik, elég kevés sikerrel meg kell jegyeznem. Az első pillanatban még nem is nézett ki annyira reménytelennek a helyzet, azonban mostanra a konyhának átesett abba a fázisba, mintha a második világháború egyik forontján lenne az ember, amikor belép, fejemet megtámasztottam ősszefűzött kezeimen, és úgy figyeltem a pilótát, majd végül inkább véget vetettem mindkettőnk szenvedésének.

- Max ugye tudod, hogy nem tudsz főzni?- lassan fordul hátra, fél szemöldökét felhúzva, ám az arca megnyugvást tükröz.

- Eddig tartott rájönnöd?

- Nem eddig élveztem a műsort.- nevettem el magam, majd felálltam és mellé sétáltam- De mostmár éhes vagyok.- lökdösöm ki a konyhából, ő pedig helyet foglala a bárszéken, ahonnan én keltem fel.

•

Én már legalább fél órája megettem a reggelimet, azonban Max még csak most nyammogta túl magát a felén, és nem is igazán próbálja csipkedni magát, így ujjaimmal az asztalon kezdek el dobolni, ő pedig kíváncsian néz fel rám.

- Van valami baj Sofi?- teszi le evőeszközeit, és megtörli száját a szalvétájával.

- Nem szeretnéd megenni a reggelidet, hogy elhozhassuk Tristent?

- Azt hittem legalább egy kicsit hiányoztam neked én is.- néz rám hatalmas csillogó szemekkel a holland, én pedig megforgatom a szemeimet.

- Öntelt kicsi Max Verstappen edd meg szépen a reggelidet, és induljunk el Charleshoz Tristenért.