Számítottam rád...

18.

- És Tristen nagyszülei mit szóltak ehhez a helyzethez?- nézett rám érdeklődve a lány.

- Az anyám nagyon megharagudott Maxra, talán még ma is van benne egy kis harag e miatt a holladdal szemben, az apám pedig nem tudja, azóta sem, különben, már nem élne.

- Ezt valahogy megértem,- nevet fel a lány- az én apám is megfojtaná Tristen ilyen helyzetben. Mármint nem, vagyis csak- hebegett a lány, most pedig én nevettem fel zavarán.

- Ugyan drágám hasonló helyzetben én fojtanám meg a fiamat.

- Remélem nem lesz ilyen.- hajtja le fejét, miután elmosolyodott, így haja két oldalt eltakarta arcát- És ezek után mi lett, mármint mit tett Max?

- Hogy ezek után mit tett?- tűrtem egy hajtincsét füle mögé, majd elgondolkodtam azon, hogy pontosan mit is tett- Talán azt amit mindenki várt volna- rántok vállat, a lány pedig kíváncsi tekintettel fürkészett, így mosolyogva folytattam a történetet.

Lassan keltem fel, észre se vettem, amikor elaludtam tegnap délután, kisfiam még mindig a hasamon feküdt, és hatalmas szemekkel figyelt engem.

- Szia szívem- símogattam meg a kisfiú buksiját, aki e miatt kis mosolyra húzta pici rózsaszín ajkait- Jót aludtál kincsem?- emeletem fel az arcomhoz, és egy puszit nyomtam a homlokára, ő pedig kis fejét a mellkasomon pihentette. Lassan felültem kisfiamat kezembe véve, aki ezt halk nyöszörgéssel nyugtázta, majd már aludt is volna vissza, ha feljebb nem emelem, ezzel ismét felkeltve- Most nem alszunk drágám.- símogatom meg pici kerek arcát- Szépen reggelizel utána pedig elmegyünk valahová.- rázom picit fel kezeim közt a kisbabát, aki immár sokkal ébetebben figyeli, hogyan beszélek hozzá.

Egy órával az után, hogy felkeltünk, már úton is voltunk, habár még hat óra sem volt, tudtam, hogy ahová megyünk, ott már ilyenkor is tárt karokkal fognak fogadni bennünket, ezt pedig az anyámmal is tudattam egy pici levélben. Izgatottan kopogtam be a kis barátságos ház ajtaján, amit egy ősz hölgy szinte azonnal ki is nyitott.

- Nagyi?- néztem rá könnyektől csillogó szemekkel, ő pedig szerető karjaiba zárt engem. Mindig ide jöttem, ha valami baj volt. És baj az most van, nem is kicsi...

- Kicsi Sofim,- enged el az idős nő- ő a kis dédunokám?- hajol le a babakocsihoz, és kiveszi belőle Tristent.

- Igen nagyi, ő a pici dédunokád.- mosolygok rájuk, ő pedig rám kapja halványodó kék szemeit.

- Azonnal gyertek be, hideg van még kint ilyenkor,- terel befelé, majd ő is utánam jön kezében Tristennel- és Max hol is van most?- igazán lényegre törő, de mit is gondoltam, hiszen mindig tudta mi van velem, ahogyan most is rátapintott, én pedig lecsaptam a fejemet- Szóval ráhibáztam.- ringatta kezei közt a kisfiamat az idős nő, aki egykor a világomat jelentette, és ma is ugyan olyan megnyugtató, ha nála vagyok- Főzök egy jó meleg teát kicsikém, és elmondasz nekem szépen mindent.- áll fel, és adja kezembe kisfiamat, amikor elhalad mellettem a konyha felé.

És pontosan úgy lett, ahogy a nagyi mondta, főzött egy teát, én pedig ugyan úgy, mint régen most is mindent elmondtam neki. Az allergiámat, Tristenről rengeteget meséltem neki, és végül Maxot is megemlítettem, vagyis inkább elmeséltem a közös életünk minden egyes másodpercét. Három órát töltöttünk el kisfiammal a nagymamámnál, ez a három óra pedig számomra olyan megnyugtató volt, mintha egy évet átaludtam volna.

Bár a nagyiék soha nem laktak messze tőlünk a hazaút is igényelt egy órát, nem akartam visszamenni, olyan érzésem volt, hogy valami borzalmas dolog vár a szülői házamban, és valljuk be a női megérzések szinte soha sem csalnak, és ez bizony most sem történt meg. A házunk elé érve egy fekete Toyota parkolt a felhajtón, ezt az autót azonban egy családtagomhoz sem tudtam kapcsolni, így egyre bizonytalanabbul lépkedtem a hatalmas mégis barátságos ház felé. A bejárati ajtó elé érkezve az alvó Tristent kivettem a babakocsiból, majd szinte hangtalanul léptem be a házba, ahol a nappali felől hatalmas vita töltötte meg az addig barátságos ház légkörét.

- Már meg mondtam, Sofia reggel el ment, nincs itthon!- szólalt meg erélyesen az anyám, én pedig mint minden ilyen alkalommal most is összerezzentem, mert tudtam, hogy így csak akkor beszél, ha nagyon nagy bajban van az, aki éppen vele szemben áll, mi pedig Markkal sokszor álltunk vele szemben.

- Márpedig én, vagyis mi, százszázalékig biztosak vagyunk abban, hogy Sofia itt van,- szólal meg egy férfi hang az anyáméhoz hasonló érzelmeket magába fogllava- asszonyom.- teszi még hozzá némi hezitálás után.

- Octavia, kérlek, hol van Sofi és a kisfiunk?- kapcsolódik be egy számomra már jól ismert hang, de ez nem az az életvidám holland pilóta, akit eddig ismertem, hangja megtört, és fájdalmas, szinte az ember szívébe mar, ahogyan ő is mart az enyémbe- Te mindig ott voltál nekik.- teszi még hozzá szinte suttogva, így nekem is közelebb kell lépnem az ajtóhoz, hogy mindent halljak.

- Pontosan Max!- csattan fel a nő is, ahogyan tette azt már minden szobában tartózkodó a pilótán kívül, aki a fotelben ült, fejét tenyerébe hajtva, kezét pedig két térdén támasztva- Én ott voltam, veled ellentétben, és igen ide hoztam Sofiát és a pici Tristent- a lány be sem fejezhette, mert a számomra ismeretlen férfi közbe szólt.

- Ez gyerek rablás!

- Rohadtul nem az bassza meg!- csattan fel ismét Octavia- Sofia a gyerek anyja, ő hordta kilenc hónapig a szíve alatt, ő volt ott neki, amikor a drága pártfogoltad nem volt ott se neki, se a kisbabájuknak, Sofia az aki az életét is oda adta ennek a pici gyermeknek, és ezek után még van pofád azt mondani, hogy ez gyerek rablás?- kiabál magából kikelve a lány, én pedig úgy érzem itt az ideje nekem is bemenni, amikor mindenki egyszerre kezd el beszélni, így pont olyan érzetet keltve, mintha a piacon lenne az ember.

- Elég!- kiáltom el magam, amire az eddig alvó Tristen is felébred a kezeim közt, és így már ketten állunk négy megdöbbent ember tekintetének kereszttüzében.

- Sofia!- ugrik fel Max azonnal, és elindul fénk, de egyik kezemet kinyújtom felé, ezzel megállítva őt, arcáról pedig sugárzik a döbbenet.

- Jó reggelt anya, és neked is Octavia!- fordulok hatalmas mosollyal a két nő felé, akik ezt viszonozzák is azonnal, majd az idegen felé fordulok, és jobb kezemet felé nyújtom- Nekünk még nem volt szerencsénk egymáshoz, Sofia Colett Berger vagyok!

- Edward Snowden.- fogadja el kezemet, és meg is rázza azt.

- Anya kérlek lefektetnéd Tristent? A nagyinál nem tudott aludni,- nyújtón felé a kisfiút, ő pedig hatalmas mosollyal el is veszi őt kezeim közül- Octavia te pedig kérlek hozz nekem a közeli gyógyszertárból tápszert, és kérlek vidd Mr. Snowdent is, hiszen szerintem még nem látta a környéket.- nézek a lányra, ami csak bizonytalanul bólit, majd elindul a kijárat felé, nyomában a fekete hajú férfival, akiről még mindig nem tudom ki ő, csak azt hogy hogy hívják, de most nem is ez a lényeg.

A lényeg az, hogy egyedül maradtam Maxszal a nappiban. Melleim alatt összefont kezekkel fordulok ismét felé, ő pedig összetörten néz vissza rám. Ó ennyivel nem hatsz meg Verstappen!

•🦋•