Számítottam rád...

6.

- Be mert menni?

- Oh ott nem csak az volt a kérdés, hogy be merek e, hanem, hogy akarok e. Ha nem láttam Maxot nehezen ugyan, de talán el tudta volna engedni, így viszont mindig kísérteni fog az az időszak, amikor ő nem volt éber, azóta is fájnak a napok, amikor nincs mellettem, pedig már elengedtem azt az időt.- egy ideig hallgatott a lány, talán már nem is kíváncsi a történet folytatására.

- És végül bement?- néz rám kérdően, én pedig lassan mosolyra húzom a számat.

- Igen végül be, de elhiheted, nem volt könnyű és amikor már 10 perce a kórterem ajtaja előtt álltam odajött hozzám egy fiatal ápoló.

- Kisasszony, minden rendben van?- tette felkaromra a kezét.

- Igen, persze.- felelek rá sem nézve, hiszen továbbra is az ajtó kis ablakán nézzek befelé.

- Az úrral minden rendben van, ha e miatt aggódna.

- Maga szerint felébred?- fordulok mostmár a kedves ápoló felé, akit Jessicanak hívnak, ő is benéz a kis ablakon, majd vissza rám.

- Nem tudom kisasszony, de azt tudom, ha engem a férjem és a kislányom várna, és én tudnám, hogy várnak, akkor mindent megtennék annak érdekében, hogy felébredjek.- ezzel el is sétál mellőlem, és én ismét magam állok a kórterem hófehér ajtaja előtt. Lassan a hideg kilincsre csúsztattam a kezemet, és lenyomtam azt, a szoba a maga módján csendes volt, amikor beléptem, csak a gépek csipogása törte meg a levegő egységes nyugalmát, ám azok sem monoton hangon suhantak át a csenden, hanem mind más és más időben és hangban. A vékony pulóveremet magamra vettem, mivel itt hidegebb volt, mint máshol a kórház területén, majd leültem a Maxhoz legközelebb eső székre.

Mindig azt mondják beszélni kell a kómában fekvőkhöz. Soha nem hittem abban, hogy az bármiben is segíteni tudna, de van, amikor az ember már a legkisebb cérnaszálba is kapaszkodik, csak hogy ne kelljen teljesen elhagynia az idilli mezőt, vagy hogy ne őrüljön meg.

- Tudod, hogy lassan már egy hónapja itt fekszel?- simítom végig a pilóta felőlem eső karját, mire az ő szívdobogása gyorsulni kezd- Egy hónap az hosszú idő Max, nagyon hosszú, főleg ha nem vagy itt velem.- temetem arcomat tenyereimbe, és előredőlök könyökeimet megtámasztva térdeimen. Nem tudom mit mondhatnék még. Annyi minden történt, mégis olyan kevés dolog, ami Maxnek is érdekes lehetne. Tristen növekszik, a Forma 1 folytatódott, a családjaink és barátaink mindig mellettem és mellette vannak, Charles, Vic, Mia, Ane, Oliver, Hamilton.

Hamilton...
Fogalmam sincs mit kellene tennem. Minden porcikám szereti Maxot, minden nap egyre jobban, de a brit is kezdi magát belopni a szívembe, még ha nem is olyan helyre mint a holland, de olyan hely nem lesz még egy a szívemben, mint Maxé, viszont valóban igaza van mindenkinek örökre mégsem várhatok.

Nem segített az ittlétem, sőt csak még több kételyt és félelmet ültetett el az elmémben, így lassan felálltam, majd egy csókot nyomtam a fekvő pilóta homlokára és kisétáltam az ajtón, ahol fél órája léptem be a hatalmas kórházba. Kint hideg szél csapta meg az arcomat, így összehúztam magamon a pulóveremet, és így indultam meg hazafelé. Kellett egy kis magány. Magány hogy megemésszem Max levelét, Charles szavait, és azt, hogy az anyám szerint is választanom kellene, de nem tudok, egyszerűen nem megy. Ki kérhetné azt tőlem, hogy válasszák a kisbabám édesapja és az általam szeretett ember, és egy olyan férfi közt, aki itt van mellettem, akkor, amikor a legnagyobb szükségem van egy támaszra.
Vajon mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Talán még ezt is előbb el tudnám dönteni, mint a két férfi közti hezitálásomat. Max az akit mindennél jobban szeretek, Lewis pedig az aki, mindenki szerint engem tudna mindennél jobban szeretni, ha hagynám neki.