Számítottam rád...

16.

Még egy hetet voltunk kénytelenek a kórház rideg és komoly falai közt maradnunk. Ez alatt Max szinte teljesen vissza tudta nyerni eredeti mozgását, hiszen a csapat a legjobb gyógytornászokat hozatta Monacoba, hogy a pilóta felépülését segítsék.

Nekem elmondták mire figyeljek, mit ne egyek, és mit csináljak még egy hónapig, a mellett, hogy legalább annyi folyadékot kell bejuttatnom a szervezetembe, mint talán addig életemben összesen.

Eközben pedig Tristenre is nagyon figyeltek, de szerencsére minden a legnagyobb rendben volt vele, nem is tudtam volna megbocsátani magamnak, ha valami baja lenne a kisbabámnak.

•

- Max komolyan tudok menni.- csukom be szemeimet, majd mély levegőt veszek, hiszen a holland pilóta amikor kinyitotta nekem az autó ajtaját odatolt egy tolószéket mellém, és megkérte a sofőrjét, hogy tegyen bele a székbe, közben pedig szigorú tekintettel figyelte a talán velem egy idős férfit.

- Köszönöm Josh,- fogott kezet a sofőrrel, aki csak bicentett, majd visszaszállt az autóba, majd már el is hajtott, Max pedig a ház felé kezdett el tolni engem, kezemben a kisfiunkkal- igen, de azt mondták, pihenned kell még egy hetet, és csak magadra koncentrálni. Most ez következik.

- Már előre várom,- morgok az orrom alatt, persze Max ezt meghallotta, és hangosan elnevette magát, erre pedig a pokrócba fektetett kisfiú hirtelen felnyitotta hatalamas szemeit, és halkan pityeregni kezdett, én pedig hihetetlenkedve néztem fel a pilótára- most megijedt.

- Sajnálom- hajol le, és egy puszit nyom a fejecskéjére, majd megáll, kinyitja az ajtót, és betol a házba, pontosan a nappaliba, ahol egy kisebb tömeg fogad bennünket.

Ott voltak az én szüleim, Max édesanyja, édesapja és annak családja, Victoria, Charles, Alex, Markék és Aneék, Miáék, Lewis és Octavia, végül pedig Christian. Nem csak én, de a mögöttem lépkedő pilóta is megdöbbent, így csak pár másodperc bámulás után tudtunk megszólalni.

- Öh szép napot?- szólaltam meg először én, amire az anyám és Sophia azonnal ott teremtek előttem, és majdnem a szó szoros értelmében megtámadták a kezemben tartott kisfiút.

- Ő a leggyönyörűbb kisbaba.

- Ahogy mondod Sophia, pont olyan gyönyörű, mint az én erős, pici Sofim is volt- hajolt oda hozzám, és puszit nyomott a homlokomra, majd ismét a kisbabára koncentrált. Max közben a válláamra tette a kezét, és a társaság férfi része felé biccent, én pedig bólintok, így a többi női tag pedig hozzánk csatlakozik, és babusgatni kezdik a kisfiamat, mellém pedig közvetlenül Victoria ül le.

- Hogy vagy Sofi?

- Fáradt vagyok, de mérhetetlenül boldog is.- mosolygok a babát tartó Anera, miközben Vicnek válaszolok.

- Elhiszem, tudod anya mennyire szomorú volt, hogy pont egy nappal a kisunokája születése előtt kellett hazamennünk Hollandiába?- neveti el magát, én pedig végre rá nézek.

- Ezt hogy érted?- húzom össze értetlenkedve a szemöldökömet.

- Tudod Max augusztus 4.-én ébredt fel, és mivel te is kómában voltál, így minket értesítettek, mi pedig azonnal utaztunk ide, amikor Max meglátott minket, nagyon örült, de téged keresett, azt hittem idegösszeroppanást vagy szívinfarktus kap, amikor megtudta, hogy te is kómában fekszel. Három napig tudtunk vele maradni, így 7.-én mi már utaztunk is haza. 8.-án pedig világra jött ez a kis csoda- veszi át a kisfiamat édesanyjától- bizony, bizony te Tristen.

•

Délután négy órakor ment el a házunkból az utolsó vendég is, aki Sophia volt, ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy segítsen nekem rendet rakni.