Számítottam rád...

25.

- És ezért nem szeret Tristen a gyerekkoráról mesélni, pedig ő sem emlékszik rá, de nem szereti hirdetni, hogy a mindenki által makulátlannak és tökéletesnek hitt Verstappen család, mégsem olyan mesebeli.- fejeztem be a mesémet, amit már legalább négy órája folyamatosan mondok a lányka, csodálom, hogy még nem unt rám.

- Huh, hát ez eléggé sűrű élet volt, Sofi.- teszi le a csészéjét az asztalra, hiszen ismét a nappaliba keveredtünk, egy-egy teával és süteménnyel.

- Hát az biztos.- nevetem el magamat, majd a bejárati ajtó csapódására leszünk figyelmesek.

- Megjöttünk drágám!- kiabálta el magát a férjem az előszobában, majd kislányunkkal a kezében lépett be a nappaliba, amikor pedig meglátta a lányt velem szemben, azonnal letette Sarat- Jó napot,- lép a lány elé- Max, Max Verstappen.- nyújtja a kezét a lány felé, aki el is fogadja azt, de amikor válaszolna, akkor belép a szobába Tristen is, akinek szinte leesik az álla a lány jelenlététől.

- Rose?

- Szia Tristen.- mosolyog a fiúra kínosan, a kellemetlen légkört pedig én töröm meg, így felpattanok a fotelből, és összecsapom a tenyeremet, így mindenki rám kapja a tekintetét.

- Drágám, ha máskor is szeretnél ilyen képeket látni és ilyen történeteket hallani az én pici Teistenemről, akkor csak gyere nyugodtan.- moslyogtam a lányra, aki ezen elneveti magát, az említett fiú pedig felháborodva néz rám- Nem nézel így anyádat fiam! Vidd el Roset, és gyere le süteményést és valamilyen italért, na gyerünk.- tapsoltam egyet.

- Oké anya.

- Köszönöm Mrs. Verstappen.- mosolyog rám mindent tudóan a lány, majd elindul a kezét fogó fiú után a lépcsőn felfelé, majd amikor becsapódik az ajtó, Max nevelésben tör ki.

- Szegény gyereket, most lealáztad.

- Rá fér, néha le kell törni a szarvát, hogy tudja, még mindig hol a helye, amíg itt lakik.

- Anya ugye velem ilyent nem csinálsz?- néz fel rám Sara, én pedig akaratlanul is elnevetem magam.

- Oh drágám ezt majd a te barátod anyja csinálja a fiúval.- nevetek még mindig, Max pedig döbbenten néz rám.

- Neki olyanja nem lesz.- jelentette ki határozottan, én pedig ismét elnevettem magam.

- Dehogynem lesz, nyugi kicsikém, menj szépen fel a szobádba, fejezd be a kifestőt, amit reggel kezdtél el.- hajoltam le a kislányhoz, és egy puszit nyomtam a copfos fejének tetejére, ő pedig felszaladt a lépcsőn a saját szobájába.

Max leült a kanapéra, és maga mellé húzott engem is, élénk pedig a szőnyegre régóta hűséges kutyusunok telepszik le, és nyújtózik el.

- Azért remélem a fiad nem csinál akkora hülyeségeket mint te.

- Hogy miket?

- Most kezdem el sorolni Max?- nézek fel rá szinte már nevetve, ő pedig magához von.

- Nem kell, sajnos midegyikre pontosan emlékszem.- neveti el magát, én pedig felsóhajtok, ezzel magamra vonva a pilóta kintetét.

- Nem gondolod, hogy öregszünk?- hajom fejemet a holland vállára, ami a hajammal babrál, majd az én fejemre hajtja sajátját.

- De igen, de egy valami nem öregszik bennem, még mindig.- myotyoja a pilóta miközben egy puszit nyom a hajamba.

- És mi az?- nézek fel rá, ő pedig lágyan elmosolyodik, és még szorosabban magához ölel.

- Az a szeretet, amit az első pillanat óta érzek irántad Sofi, mert azóta szeretlek, mióta azon a télen megláttalak! És ez a szeretet soha nem csökkent, csak erősödött, és ez nem öregszik benne.- ejti ki a szavakat kínzó lassúsággal, és tökéletesen érthetően, és ezeket a pillanatokat imádom én is azóta a téli nap óta. Amikor ketten vagyunk, nyugalomban és szeretetben.

- Én is szeretlek Max Emilian Verstappen.

- Örökké Sofia Colett Berger-Verstappen.

•🦋•

Hát hivatalosan is itt teszek pontot a történet végére. Minden búcsú nehéz, és fáj, de én jelenleg nem érzem ezt így, egy boldog véget adtam Sofinak és Maxnek, így örömmel engedem el őket, mert innen már csak rontani tudnék rajta, de akkor is bennem van egy kis hiány érzet, ha nem is feltétlenül a történet miatt, akkor miattatok! Hiszen annyi pozitív visszajelzést kaptam, annyi kedves embert ismertem meg ez a történet álltak, attól félek, hogy benneteket veszítelek el, ez pedig nagyon fájna... Remélem, hogy legalább néha-néha eszetekbe jut Sofi aggódása, vagy Max néha borzalmasab idegesítő személyisége ha nézitek majd az idei futamokat. Imádtam ezt a közösséget, amit ez a történet teremtett, amikor elindítottam az első könyvet ezt remélni sem mertem, de most nagyon boldog vagyok, hogy megosztottam ezt a történetet veletek, hiszen mostmár ez is az életem része azzal a rengeteg szeretettel, amit tőletek kaptam!

Így lett ez a történet teljes, Sofi és Max történetet, az én történetem, a MI történetünk! Köszönök mindent, amit adtatok nekem, remélem ez a búcsú nem végleges, és még találkozom veled, kedves olvasóm!

Hát ez a vége az én történetemnek, remélem még hallok felőletek, mert már most hiányoztok! (Burkolt célzás, bárkitől szívesen várok bármilyen formájú üzenetet, ha esetleg nektek is hiányoznék majd...)

Tisztelettel, és szeretettel:

Emese! 💕

The End...