A kor csak egy szó | A kor csak egy szám 2. | BEFEJEZETT

17. Fejezet

A régi hálószobám közepén álltam és az alakos tükörben néztem magam. Még pizsiben lézengtem a házban. Ideje lett volna már felöltöznöm a gyönyörű menyasszonyi ruhámba és hagyni a sminkest és a fodrászt, hogy csodát műveljenek, de a már látható pocakomat szemléltem. Hivatalosan is a 14. hétben vagyok, vagyis már a második trimeszterben evezek. Vagyis evezünk. A hasam még pici, és a ruha alatt egyáltalán nem látni, de érzem, hogy ott van. Halkan kopogtattak az ajtómon. 
- Gyere! - szóltam le sem véve a kezemet a meztelen hasamról. Apa nyitott be, elmosolyodott, amikor látta, hogy a hasamat fogom. 
- Édesanyád sem bírta nem fogni a hasát - sóhajtott. A tekintetem apa kezében lévő kidíszített cipős dobozra vándorolt. Apa követte a pillantásom és felém nyújtotta. 
- Ezt a minap találtam a padláson - magyarázta. A cipős doboz tetején a nevem díszelgett. - Édesanyád hagyta rád - a szemöldököm a homlokom közepére csúszott és a torkomban éreztem egy gombócot. Anya... Anya meghalt, még jó pár hónappal ezelőtt. Ő volt a legeslegjobb barátnőm, aki mindig kiállt mellettem. Istenem, de hiányzik. 
- Most magadra hagylak, kincsem. Délután lesz a ceremónia. 
- Szia, apu! - köszöntem el tőle. Leültem az ágyam szélére és felnyitottam a kidíszített cipős dobozt. Különböző mintájú, színű és feliratú levelek voltak benne. Kivettem az elsőt, ami megragadta a figyelmemet. Nagy betűkkel írta rá, hogy: "...az esküvőd előtt"
Egy gombócot éreztem a torkomban, és a könnyek már marták a szememet. Fájdalmas lassúsággal nyitottam fel a borítékot és a kezembe vettem a benne rejlő pasztell rózsaszín papírt, amin anyu gyönyörű kézírása díszelgett. Vettem egy sóhajt és belekezdtem a levél olvasásába.
"Szervusz, egyetlenem!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor én már nem leszek, de tudnod kell, hogy mindig figyellek, bárhol is legyek. Nos, ha ezt a levelet olvasod, akkor az esküvőd előtt állsz. Emlékszem, hogy én mennyire izgultam. Apró ceremónia volt, mégis egész nap ideges voltam. Még enni sem mertem, de amint megpillantottam az apádat öltönyben, az oltár előtt, az idegességem tovaszállt és abban a pillanatban semmi kétségem nem volt afelől mit akarok. Apádat akartam, azt akartam, hogy örökké szeressen, hogy családunk legyen, hogy minden reggel az ő arcának a látványára ébredjek. És kívánom neked is ezt az érzést, drágaságom, mivel manapság a szerelem olyan ritka. 
Ha ideges vagy, azzal nincs semmi baj, ha félsz, azzal sincs. Én nem akarok butaságokat össze-vissza hadoválni és tele beszélni a fejedet, mindenféle őrültséggel, és nem is fogom. Tudom, hogy okos lány vagy, kicsit koravén és sok mindenen keresztülmentél, de ez a te életed. Senki nem irányíthatja, senki nem szólhat bele a döntéseidbe, senkinek sincs joga ítélkezni! Ezt jól jegyezd meg kis drágám. 
Pár tanács az esküvőre: Ha szereted mutasd ki! És neki is tanácsolom. 
Sose feküdjetek le dühösen. 
Mindent beszéljetek meg, a titkok néha  mérgezőek egy kapcsolatban, de van egy egészséges határ. 
A receptes könyvemet megtalálod a nappaliban lévő könyvespolcon, és van pár recept, arra ha szomorúak lennétek, vagy boldogok, vagy ilyesmi. Néha a legjobb bizalomjáték a sütés-főzés. De ha ideges vagy rá, akkor ne vegyél a kezedbe hentes kést, bízz bennem. 
Nagyon sok boldogságot kívánok neked és a párodnak. Legyetek boldogok! NAGYON-NAGYON-NAGYON-NAGYON-NAGYON szeretlek picikém és csak hogy tudd, bármennyi idős is leszel, nekem még mindig a kisbaba leszel, akit kilenc hónapig a szívem alatt hordoztam. IMÁDLAK!"
Könnyes szemekkel ejtettem ki a kezemből a levelet. Istenem, anya, ha te tudnád MENNYIRE szeretlek. Bárcsak itt lennél ma velem. 
És akkor megpillantottam a fátyolos látásomon át egy olyan levelet, amire azt írta, hogy Jack O'Brien. A szívem nagyot dobbant, gondolkodás nélkül kivettem a borítékot a dobozból és felnyitottam. A levélpapír most pasztellkék volt, ahogy a boríték is, és sok kék szívecske díszítette. Anya imádtam az ilyen mütyüröket. 
"Drága kislányom!
Nem fogok ítélkezni, de csak hogy tudd: Tudom, hogy viszonyod volt/van Jack O'Briennel. Először az anyai féltés úrrá lett rajtam, de lehet, hogy elég későn jöttem rá a dolgokra. Tudod, apádnak fel se tűnt, mennyi időt is töltesz Jackkel, vagyis feltűnt neki, de nem találta különösnek. Velem ellentétben. Jackket évek óta nem láttad és nem úgy ismerlek, mint aki tárt karokkal fogadja az embereket. Nagyon sokat voltál vele, és mindenre akkor jöttem rá, amikor elutaztatok kettesben New Yorkba. 
Honnan jöttem rá?
Nos, az igazságot megvallva, nem magamtól. Tudtad, hogy vannak biztonsági kameráink az előkertben és a hátsó udvarban? Hát, apád sem. Én viszont tudtam, és amikor elutaztatok, akkor meg is néztem és láttam a felvételen, ahogy kiszállsz Jack kocsijából, az ő ruháiban besietsz a házba és egy megpakolt táskával jössz ki, mosolyogva és Jackkel minden tizedik másodpercben összegabalyodtatok és csókolóztatok. 
Nagyon meglepődtem. Nagyon... És legszívesebben beszéltem volna erről veletek, de aztán mindketten megváltoztatok. Alig telt el pár hét, de te elmenekültél New Yorkba, Jack pedig úgy nézett ki, mint aki a halálán van. Akárhányszor láttalak, te is így néztél ki és akkor jöttem rá, hogy szeretitek egymást. Nem kicsit. És csak hogy tudd kincsem, kicsit sem ellenzem. Ha ti ketten boldogok vagytok együtt, akkor éljétek meg a pillanatot, mert lehet, hogy utána már nem lehet. 
Nagyon szeretlek drágám és a legjobbakat kívánom nektek. Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!!"
Most már konkrétan bőgtem. Anyu... Egész végig tudta, hogy Jack és én... Azta, akkor nagyon jól titkolta. 
Megtöröltem a szemem és a tükörbe néztem. Ideje készülődni.