A kor csak egy szó | A kor csak egy szám 2. | BEFEJEZETT

19. Fejezet

Az esküvő óta eltelt majdhogynem hat hónap. Annyit mondok: Iszonyatosan nagy hasam volt. Tíz kilót híztam! Jó, hát kilenc hónapos terhes vagyok, és a doktorok szerint a baba nem lesz annyira kicsi. Viszont elhivatottak vagyunk azzal kapcsolatban, hogy a baba neme meglepetés lesz mindenki számára. Kivéve azoknak az orvosoknak, akik az ötödik hónaptól kezdve vizsgáltak. Az utazások miatt különböző orvosoknál jártunk, akik ugyanannak a magánklinikának dolgoztak, akiknél itt New Yorkban fogok szülni.
Néha-néha még kapunk üzenetet Liamtől. Egyre durvábbakat és vérfagyasztóakat. Egy este se Jack, se én a szemünket se bírtuk lehunyni, olyan dolgokat írt. Mivel kiszámolta, tudja, hogy most a harmadik trimeszterben járhatok, vagyis hogy bármikor megszülhetek. Egyszer szószerit azt írta: Milyen kár lenne, ha az újszülött csemetéd eltűnne a kórházból és már csak a hullájára találnának rá. A rendőrség továbbra sem találja nyomát, pedig a vádak listája egyre csak nő és nő. Mi pedig napról napra jobban rettegünk. 
A besötétített ablakú kocsiban ültem, hátul, mellettem Jackkel, aki görcsösen szorongatta a kezemet. Félt visszatérni New Yorkba, de rájöttünk, hogy nem félhetünk örökké. Egy tökéletesen biztos magánklinikán fogok szülni, ahol le van tisztázva, hogy a baba mellettem van a szobában. Az ajtómat a személyes testőröm, Collins fogja őrizni, és csak engedélyt kapott személyek léphetnek be a szobába. Az ablak golyóálló abban a szobában, amit a rendőrség külön javasolt. Egyfajta hírességek és politikusoknak fenntartott magánklinika lehet ez. Olyanoknak, akiknek sok ellensége van. 
Az autó bekanyarodott a teremgarázsba. Végre itthon vagyunk. New York felett az ég ezernyi színben ragyogott, a nap már lemenőben volt, én pedig a szám szélét rágva szálltam be a felvonóba. Collins takart engem a hatalmas testével. Csupán pár centivel volt magasabb Jacknél, de sokkal izmosabb volt, és kevesebb hajjal. A tekintete szigorúságot sugárzott, pedig elég kedves pasi, és segítőkész. Jackkel közösen cipelték a bőröndjeinket, miközben az én hátam majd megszakadt, akkora súlyt cipelek. Nem csupán a baba, de a hasammal együtt a melleim is nagyobbak lettek. Istenem, csak szüljek meg még ebben a két hétben. Jó a terhesség, csupán ez a kilenc hónap, köszönöm szépen elég, ne legyen belőle se kilenc és fél, se tíz. 
– Jól vagy, szerelmem? – kérdezte Jack, meleg barna szempárjával fürkészve az arcomat. Felnéztem a férjemre és elmosolyodtam. 
 – Igen, csupán... Reménykedem, hogy minden rendben lesz – mondtam el-elérzékenyülve. 
– Mind azt reméljük Mrs. O'Brien – szólalt meg Collins. 
– Collins, az ismetettségünk alatt, vagyis abban a négy hónapban minden nap mondtam már neked, hogy tegezz, az isten szerelmére! – szóltam rá, mire a fiúk felnevettek. Megforgattam a szemeimet és fellélegeztem, mikor kiléptünk a liftből. Csak hagy üljek le, ebben a pillanatban csak ennyi kívánságom van. Ahogy meghallottam a zár kattanását elmosolyodtam, majd ráeszméltem, hogy Jack nem is áll az ajtónál, se Collins. A bejárati ajtónk kitárult és a kis Cameron rohant ki rajta. 
– Jack bácsi! Sydney néni! – nyújtotta ölelésre a kis karjait. Jack lerakta a bőröndöt és felkapta a kis Camet, aki vihorászva ölelte meg a bácsikáját. Viszont az ölelés nem tartott sokáig, mivel Cameron ficánkolódni kezdett. – Most Sydney nénit, őt szeretem! 
 – Szereted? – vonta fel a szemöldökét Jack. 
– Igen – mondta lelkesen a picike. 
– Hát kisöreg erről lecsúsztál, hisz ő az én feleségem. 
– Tudom – mondta mire mind felnevettünk. Az ajtó felé néztem, ahol apa és Joseph várták, hogy észrevegyük őket. 
– Sziasztok! – indultam meg feléjük. Apa nagyon elérzékenyült. Összeszorított szájjal nézegette a hasamat és többször megjegyezte, hogy mennyire hasonlítok anyura, mikor ő volt velem állapotos. Apuék egész este nálunk voltak. Nagyon jól éreztem magam és hoztak nekem fincsi nasit, ami még jobb volt. Még Collins is nagyon jól elbeszélgetett apuval és Josephhel. Cameron szokásához híven rajtam csüngött és kertelés nélkül megjegyezte, hogy tapizzuk egymást Jackkel. Mellesleg az a tapizás – Cím szavaival élve – annyiból állt, hogy fogtuk egymás kezét és kicsit összebújtunk. A kis Cameron szinte már a másik oldalamon pihegett, sőt. Szinte már aludt.
– Egy nap majd megérted – nevetett Jack. 
– Remélem csak egy nap, mert mind ketten nagyon idióták voltatok MINDIG amikor szerelmesek voltatok – nevetett fel apa. 
– Apu beavatnál a részletekbe – mosolyogtam apára, aki erre szélesen elmosolyodott és szóra nyitotta a száját, de megzavarta a csengő. Ránéztem a telefonom órájára. Már tíz óra volt. – Ki lehet az ilyenkor? – néztem körbe, mire Jack baljós arckifejezéssel nézett Collinsra, aki már az ujjait tördelte. És akkor esett le, mikor Collins lassan kinyitotta az ajtót, de alig csak pár centire tárta ki Liam egyből annak feszült. A kezében valami megcsillant. Egy pillanatra azt hittem egy pisztoly, és felsikoltottam. Jack elém állt és bezavart engem és a kis síró Cameront a hálószobába, majd egy szó nélkül ránk zárta az ajtót. Dulakodást, káromkodást és kiabálást hallottam, viszont azt nem, hogy bárki is hívná a rendőröket. Hála az égnek nálam volt a telefonom. Egyből hívtam a nyomozót, aki az ügyünkön dolgozott. Azt mondta bármikor zavarhatom, remélem nem most gondolta meg magát. 
– Morgans nyomozó beszél – vette fel a telefont, mire én megkönnyebbültem. 
– Sydney O'Brien vagyok – szóltam bele, miközben a síró Cameront ölelgettem. 
– Sydney, minden rendben? – kérdezte már-már meglepődötten a nyomozó. 
– Itt van Liam, van nála egy kés! – mondtam miközben a torkomat a sírás fojtogatta. – Kérem, siessen, itt vagyunk a new yorki lakáson – lediktáltam neki a címet. 
– Sydney már a kocsiban vagyok és értesítettem a rendőrséget, nem lesz semmi baj – most mire fájdalmas felkiáltást hallottam. Kiesett a telefon a kezemből egyenesen az ágyra mikor meghallottam. Jack kiáltott fel fájdalmasan, majd egy nagy durranás hallottam, mintha valaki a földre esett volna, viszont a dulakodás nem állt meg. Jack... Istenem, Jack!