A kor csak egy szó | A kor csak egy szám 2. | BEFEJEZETT

7. Fejezet

Sétáltam haza felé. A nyüzsgő utcákat lestem. Mindig szerettem New Yorkot, de ott élni egészen más, mint csupán meglátogatni. Egy ember úgy képzeli egy reggelét, hogy a Hudsont nézi reggeli közben a panorámás lakásából. De ez nem igaz. A mi lakásunk sem a Hudsonra néz, de tökéletes kilátás nyílik egy parkra. Amikor Jackkel össze akartunk költözni és megtaláltuk a mostani lakásunkat szinte láttam magam előtt, ahogy a parkot nézem, a nyüzsgő embereket, a szerelmes párokat, a vidám gyerekeket és megalkotni a történeteiket. Kezemben egy üde limonádé és mellettem Jack ül. Soha nem gondoltam volna, hogy az élet így kitol velünk. Soha nem gondoltam volna, hogy három éven át körülbelül az aszkéta életmódot folytatók példaképe lehetnék. Soha nem gondoltam volna, hogy maga az ördög fog engem örök fájdalomra ítélni. Nem akartam elhinni, hogy bekerültem a bűvkörébe.

- 2 évvel ezelőtt -

Tobby mindent eltervezett. Liam jövő szombaton nem lesz a városban. Tobby akkor jön értem és átcuccolok hozzá és amíg nem találok egy új lakást. Hihetetlen, hogy észre sem vettem, hogy Liam lassan minden cuccomat átvitte a saját lakásába. Lassan, de biztosan.
A tervünk minden nap megváltozott, de Tobby próbált egy lépéssel előrébb járni, miközben Liam boldogan ecsetelte, hogy vasárnapra már együtt fogunk élni. Az utóbbi hónapokban többször jártam kórházban, mint az elmúlt 18 évemben. 
Az egyik doktornő, dr. Nelson azt mondta, hogy el kell hagynom Liamet, vagy rosszabbul járok. Rosszabbul, mint most. 

- Jelen - 

A ház liftje kissé kicicomázott, és modernebb, mint a régi lakásomnál lévőé. Sosem szemléltem még meg annyira a liftet, de most minden emelet, minden másodperc végtelennek tűnt, míg meg nem érkeztem a lakásunk emeletére. A fejembe összeraktam mit mondok, jobb lesz, ha az emlékeket visszamondva hidegnek tűnök, és bezárom az ajtót. Igen, az ajtót bezárom! Jobban is teszem. 
Már csak egy emelet. Olyan hosszúnak tűnt az az öt másodperc, hogy azt hittem belepusztulok. Mire kiszálltam a felvonóból, kissé lenyugodtam, de még mindig ott volt az a veszély jelzés, hogy fogd Jacket és hagyd itt ezt a várost, hátra se fordulj. De túl makacs vagyok, hogy meghátráljak. Az ajtó előtt ott állt Jack, szétzihált hajjal és növő szakállal. Ahogy meglátott elém lépett és gyengéden megölelt, amire én csak válaszul, szinte a nyakába ugrottam.
- Szeretlek - mondtam. - Ne haragudj! - Jack elhúzódott, hogy megvizsgálja az arcom, majd a szája széle felfelé görbült. 
- Te ne haragudj - mondta. Megcsókoltam, hogy érezzem az ízét, érezzem a teste melegét, hogy újra érezzem, haza tértem. Mosolyogva elhajolt. - Mondd el, kérlek. - Amit ígértem azt be is tartom. Ez így korrekt.
- Menjünk be - mondtam. Jackkel leültünk a nappaliba a tekintete konkrétan a lelkemig hatolt. Vagy most vagy soha, Sydney! - Miután New Yorkba költöztem teljesen magamba fordultam. Csoda, hogy lettek barátaim. Mikor már kezdett javulni a dolog, egy srác randira hívott, azzal kecsegtettet milyen szép vagyok, milyen különleges. Én csak téged akartalak elfelejteni. Tobbyék mondták, hogy ne, hogy hagyjam el, de én bemagyaráztam magamnak, ha szeretni már úgy sem fogom, de jobb embert faraghatok belőle. Ahogy teltek a napok, Liam mellettem egyre ingerültebb lett, olyan dolgokért hibáztatott, amikhez semmi közöm nem volt, olyan dolgokért ütött meg és juttatott kórházba, amiről még én sem tudtam. Mégis majdnem egy évet lehúztam mellette. - Jack arca vörös volt, mint a paradicsom, az orrlyukai kitágultak, a légzése elmélyült, a vonásai megszilárdultak. Ha folytatom kiborul, de ezt meg kell beszélnünk. Ez egy jó párkapcsolat, ami Liam és köztem volt, az nem volt se jó, se igazi. Mérgező volt. - Alapozóval fedtem el a monoklikat és a sérüléseket, két hetente jártam drogériába, hogy újabb alapozót vegyek. Liam pedig lassan de biztosan minden cuccomat átvitte magához. Mire észbe kaptam, már engem is vitt. Közben én és Tobby azon agyaltunk, hogy mehetnék el onnan. Rosszul végződtek a dolgok. 
- Ezt hogy érted? - nézett rám Jack idegesen. Szörnyülködve visszagondoltam mi történt azon az estén és csak egy mondat lebegett a könnyes szemeim előtt: Minden az én hibám. 

- 1 és fél évvel ezelőtt -

Fél évig húztuk halasztottuk a projektet, de már nincs több idő. Havonta többször jártam kórházban, és már egy bordám is megrepedt Liam acélbetétes bakancsától. Elutazott a hétvégére, vagy most vagy soha. Tobbyval lassan mindent összeszedtünk és már két kicsinek mondható, de nehéz doboz, már a kocsijában volt. Tobby kezében ott volt a táskám, amit kézipoggyászként szoktam használni, az én oldalamon pedig ott volt a bőrönd. 

- Nyomás! - szólt Tobby határozottan. De megtorpant a hálószoba ajtajában. Tobby magas srác, így nem láttam mitől ijedt meg, de abban biztos voltam, hogy nem a szomszédban élő Mrs. Jenkinstől. 

- Ki a fasz vagy te? - szólt ingerülten Liam. A francba!  Liam ökölbe szorított kézzel állt a nappaliban. A orrcimpái kitágultak és idegbeteg fejjel nézett minket. - Megcsalsz te ribanc? - kérdezte ingerülten. Tobby elé léptem, nehogy baja essen, de ő elkövette azt a hibát, ami felért Liamnek egy hadat üzenéssel. Megfogta a csuklóm és hátrébb rántott. Az idióta.

- Liam ez nem az aminek tűnik! - szóltam mentegetőzve. Egy pillanat alatt levert a víz, annyira féltem. A kezeim remegtek, a szemeimet sós könnyek égették és a pulzusom a plafont verdeste. Liam szélsebesen bevert egyet Tobbynak. Tobby a földre zuhant, nem ájult el, és ezt Liam is látta. Az acélbetétes bakancsával belerúgott Tobbyba, majd még egyszer, majd még egyszer. A földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam mit tehetnék. A pillanat hevében, és egy barátom érdekében Liamre vetettem magam, aki könnyedén eldobott, mint egy rongybabát. Tobby arca teljesen véres volt, legszívesebben sikítani tudtam volna a félelemtől. Liam minden perccel közelebb volt a gyilkosság szóhoz, Tobby pedig minden ütéssel közelebb került a halálhoz. Már lélek is alig volt benne. A csontok reccsenésének hangja, a vér, az a sok vér. Még egyszer neki futottam, rávetettem magam Liamre, aki újból a földre dobott. Csak hogy, most nem Tobbyt ütötte meg, párszor belém rúgott, majd visszafordult Tobbyhoz. Nem tudom mi vezérelt, düh, netán fájdalom, vagy csak a szimpátiám Tobby iránt, de az első nehézkesnek tűnő tárgyat, ami kezem ügyébe került, fejbe vágtam vele Liamet. Liam elterült a földön, mint egy rongybaba, elvesztette az eszméletét, de még lélegzett. A whiskys üveg apró darabokra tőrt. Éreztem ahogy elvágta a kezemet, de nem zavart, Tobby mellé ültem, a véres mellkasára hajtottam a fejem, még lélegzett. Az ujjaimat a nyakához tettem, úgy ahogy biológián tanultuk, igen gyenge pulzusa volt. A szemem körbepásztázta a szobát, ahogy megláttam egy telefont odavetettem magam és tárcsáztam a 911-et.
- 911, miben segíthetek? - szólt bele egy női hang.
- Kérem küldjenek mentőt - szóltam bele.
-Kisasszony, mi történt?
- A volt pasim megőrült! Agyon verte az egyik barátomat, kérem siessenek, már alig van pulzusa!
- És a volt barátja? - kérdezte.
- Eltörtem a fején egy üveget, most eszméletlen, kérem siessenek, kérem -esedeztem.
- Rendben, máris küldünk egy mentőt és rendőrt. Nyugodjon meg kisasszony, nem lesz semmi baj! - igaza volt. Nem lesz baj, ugyanis ez a bajnál is rosszabb volt. Annál is rosszabb, és ennél rosszabb mér semmi sem lehet.

- A jelen -

- Ezt titkoltam - fejeztem be a "mesét". Jack arcán több érzelem is átsüvített, de ő azt tette, ami a legjobb volt most nekem. Átölelt. A fülembe súgta, hogy szeret és megesküdött, hogy megvéd. Nincs már másra szülségem, csak Jackre.