Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

5.

Amikor mindhárman sikeresen felébredtünk, megetettem Izanamit, majd lefektettem a kiságyába. Tobiramát pedig kihívtam egy beszélgetésre.
- Valami gond van?- kérdezte aggódva, miközben az ölébe ültetett.
- Nincs- mondtam, majd gyorsan korrigáltam.- Még nincs. Sasuke mondta, hogy Itachi visszalátogatna a faluba egy időre.
- Vedd úgy, hogy el van intézve- szólt, mire halványan elmosolyodtam.- De van más is, igaz?
- Igen... Sasuke szerint Itachi valami fontosat akar mondani. És valamiért rossz érzésem van ezzel kapcsolatban...
- Nem írt erről semmit?
- Nem, félt, hogy valaki olyan kezébe kerül, aki veszélyt jelentene.
- Akkor valami tényleg nem stimmel- sóhajtott fel Tobirama.- A lényeg, hogy jöjjön minél hamarabb. Meg kell tudnunk, miről van szó.
- Oké, akkor szólok Sasukének- álltam fel, de visszahúzott az ölébe.
- Azért ennyire ne siess- mondta Tobirama szórakozottan, és egy puszit nyomott a vállamra.
- Jól van- forgattam meg a szemeimet nevetve, majd megcsókoltam.
Legalább tíz perc múlva indultam el végül Sasukéhoz. Nem haboztam, amikor beengedett, azonnal a tárgyra tértem.
- Tobirama azt üzeni, hogy jöjjön minél előbb. A többit ő megoldja.
- Már szóltam, hogy siessen. Gondoltam, hogy ezt fogja mondani- mutatott fel Sasuke egy kis levelet.- Már a válasza is megérkezett.
- Mit írt?- kérdeztem kíváncsian.
- Még legalább két nap, mire ideér. De siet.
- Oké. Ja és Sasuke- léptem közeleb hozzá és egyenesen a szemébe néztem.- Jobb, ha boldoggá teszed Inot, mert hanem kinyírlak!
- Nyugi, én is ezt terveztem- emlte fel a kezeit védekezően.
- Akkor jó- mondtam mosolyogva, majd el is indultam.
Lehet, hogy kicsit ráijesztettem, de jobb, ha tisztában van a dolgokkal...
Amikor hazaértem Tobiramát ugyanott találtam.
- Ennyire unalmas az élet nélkülem?- ültem az ölébe nevetve.
- Ha tudnád mennyire- csókolt meg.
Derekamnál fogva húzott közelebb magához, miközben egy pillanatra sem hagytuk abba a csókolózást. Idilli jelenetünk valószínűleg ismét heves együttlétbe csapott volna át, ha Izanami nem adja tudtunkra, hogy ő is itt van. Ahogy meghallottuk sírását, mindketten felpattantunk és elindultunk a hálószobába. Csak be kellett lépnünk a helyiségbe, a sírás máris abbamaradt.
- Kis huncut...- jelentettem ki nevetve, miközben odasétáltam hozzá.
- Felőlem itt is folytathatjuk- puszilt bele Tobirama a nyakamba.
Izanami ismét nemtetszését fejezte ki, mire elnevettük magunkat és felkaptam őt a karjaimba.
- Úgy látszik kikéri magának, hogy helyette egymással foglalkozzunk...- közölte Tobirama még mindig nevetve.
- Bizony- emeltem fel, mire a kis csöpség felkacagott.- Viszont most lepasszollak apának, mert vacsit kell csinálnom.
- Nem hiszem, hogy panasza lenne ez ellen- mondta Tobirama, majd elvette tőlem Izanamit.
Kisétáltam a konyhába, és épp hozzáláttam a kajához, amikor kopogtak az ajtón. Kisétáltam az előszobába, majd ajtót nyitottam. Legnagyobb meglepetésemre az apám állt ott.
- Már véget is ért a küldetés?
- Igen, siettünk- mondta apám.
Vajon miért...?
- Hol van Izanami?- kérdezte miután beengedtem.
- Tobiramával. És köszi a kérdésed, velem is minden oké- közöltem szórakozottan.
- Tudod, hogy az is érdekel- karolta át a vállam és nyomott egy puszit a fejemre.
- Persze. Csak vicces, hogy mennyire rászálltál Izanamira.
- Még jó hogy, hisz az unokám. De az azért pozitív visszajelzés, hogy rá mered bizni Tobiramára.
- Miért ne merném? Ő az apja...
- Ja, semmi... Csak azért mégis egy Senju- legyintett az apám.
- Emlékeztesselek rá, hogy egy ideje mi a nevem?- kérdeztem szórakozottan, mire apám inkáb elindult a nappali felé.
- Senju Kimberly, tudom, tudom... Nem kell mindig a szememre hányni. De az Uchiha akkor is jobban hangzik.
- Hát hogyne...- sóhajtottam.
A nappaliba érve felajánlottam neki, hogy foglaljon helyet, amíg én szólok Tobiramának.
- Őt annyira nem fontos idehívnod- motyogta az apám.
Csak vágtam rá egy grimaszt, és már indultam is a hálószobába.
- Itt az apád, ugye?- kérdezte Tobirama.
- Igen. És mondta, hogy elég, ha csak Izanamit viszem ki neki, de gondolom...
- Azt elfelejtheti- fejezte be Tobirama.
- Valahogy éreztem, hogy ezt fogod mondani- ráztam meg a fejem.
Mindhárman kivonultunk apámhoz, a két férfi csak bólintott egyet, mire megráztam a fejem.
- Most komolyan?- kérdeztem, mire értetlenül néztek rám.- Mindegy, viselkedjetek úgy, mintha normálisak lennétek, jó?
- Oké- egyeztek bele mindketten, mire mosolyogva vonultam át a konyhába.