Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

30.

Reggel az ígértek szerint elvittem Izanamit apáékhoz. Tobiramának mondjuk nagyon nem tetszett ez az ötlet, konkrétan alig akart elengedni.
- Kim, szerintem ez tényleg nem jó ötlet- ölelte át a derekam sokadjára, miközben Izanamival a karjaimban éppen indulni készültem.
- Csak az apámhoz viszem, Tobirama. Nem lesz semmi baj- hadartam el ismét.
- De... bízzam a lányom Uchiha Madarára? Izunáról nem is beszélve...
- Ő Izanami nagyapja- forgattam meg a szemem.- Mindjárt visszajövök.
Mielőtt megint megállított volna, elviharoztam otthonról. Fejcsóválva haladtam apáékhoz, miközben Izanami minden egyes mellettünk elhaladó járókelőre rámosolygott.
- Néha elég idióta...- dünnyögtem még mindig Tobiramán agyalva, mire Izanami mosolyogva pillantott fel rám.
- Papa!- kiáltotta aranyosan.
- Igen drágám, papa az idióta- vágtam rá azonnal, majd bekopogtam apáékhoz.
Apám pillanatok alatt ajtót nyitott és behívott pár percre.
- Azta, Tobirama engedte, hogy elhozd?- kérdezte Izuna őszinte megdöbbenéssel.
- Nehezebb volt eljönni, mint gondolod- nevettem el magam.
- Ezek a Senjuk...- rázta a fejét hitetlenül.
- Ezt inkább meg sem hallottam- motyogtam, miközben apám elkobozta tőlem a lányomat.- Este jövök érte. Vigyázzatok rá!
- Ne aggódj!
- Tudok gondoskodni a saját unokámról!- kiáltotta utánam apám sértődötten, mire szemforgatva kisétáltam a lakásból.
- Hát hogyne...- dünnyögtem és elindultam haza.
Tobirama a kanapén ücsörögve várt és amikor beléptem, azonnal letámadott.
- Rendben lesz?!- kérdezte aggódva.
- Oké először is- ültem az ölébe sóhajtva.- Húzd lennébb a decibelt, mert a dobhártyámnak még hasznát akarom venni. És igen, minden rendben lesz vele, nem valami idegenekhez vittem.
- Jó, tudom, csak...- kezdte, de nem engedtem, hogy befejezze, mert egyből lecsaptam ajkaira.
Először belemosolygott a csókunkba, de aztán szenvedélyesen csókolt vissza, miközben kezét végigsimította a hátamon. Mindkét kezével átölelte a derekam, hogy közelebb vonjon magához, aztán benyúlt a felsőm alá és a meztelen hátam kezdte simogatni. Aztán hirtelen felállt, én pedig lábaimat összefontam a dereka körül, így cipelt be a hálószobába. Ahogy óvatosan az ágyra dobott és fölém hajolt, levettem róla a pólóját és félredobtam azt. Lelöktem magam mellé, így én kerültem felülre, és miközben leültem a csípőjére, engedtem, hogy megszabadítson a felsőmtől. Aztán ráhajoltam és ismét megcsókoltam, miközben kezei egyre lennebb vándoroltak.
A nap többi részében konkrétan csak feküdtünk az ágyban és nem csináltunk semmit (egy-két "akciót" leszámítva). Nekem nagyon tetszett ez a semmittevés, de Tobiramának egy idő után kezdett elege lenni belőle.
- Nem unalmas neked csak feküdni itt?- kérdezte, miközben a mellkasán feküdtem és a hajamat simogatta.
- Nem, régen naphosszat ezt csináltam. Mondjuk instáztam közben...- gondolkoztam el.
- Hogy mit csináltál?- kérdezte furán.
- Ja, semmit. Itt még nem találták fel- legyintettem.- Csinálnék vacsorát, de ahhoz fel kell öltöznöm.
- Felőlem meztelenül is csinálhatod- mosolyodott el perverzül.
- Maximálisan élveznéd, mi?- pillantottam fel rá, mire csak egy csókot kaptam válaszul.- Na jó, összedobok valamit.
Felültem az ágyon, de a hirtelen jött lelkesedésem nagyobb volt, mint az akaraterőm, ezért képtelen voltam rávenni magam, hogy felálljak. És abban a pillanatban, ahogy Tobirama hosszú hajamat előredobta és végigsimított a gerincem vonalán, már minden kedvem elment a vacsorázástól.
- Ha még sokáig simogatsz, nem fogok kaját csinálni- jelentettem ki mosolyogva.
- Na jó- ült fel ő is.
Egymásra néztünk, aztán hitetlenül elnevettük magunkat. Kb öt perc üldögélés és semmibe bámulás után mégis sikerült rávenni magunkat arra, hogy felálljunk. Gyorsan magamra kaptam a fehérneműm és Tobirama egyik pólóját, aztán kisétáltam a konyhába. A Senjum pár perc után követett és az asztalnál ülve figyelte, ahogy ügyeskedem a pólójában.
- Jobban áll, mint nekem- jegyezte meg szórakozottan, amikor letettem elé a vacsorát és leültem vele szemben.
- Még szép- mosolyodtam el magabiztosan.
A vacsora végeztével elpakoltam a tányérokat és újra leültem vele szemben, majd megfogtam a kezét.
- Mondanom kell valamit- pillantottam rá elkomolyodva, mire rákulcsolta ujjait a kezemre és mélyen a szemembe nézett.

~Madara szemszöge~

Izanamival minden a legnagyobb rendben ment egészen addig, ameddig indokolatlanul sírni nem kezdett. Bár én nem is sírásnak nevezném ezt, inkább amolyan hiszti féleség volt.
- Talán éhes- állapította meg Izuna, majd elindult, hogy hozzon neki valamit.
Elvörösödött fejjel, kínos mosollyal az arcán tért vissza a konyhából egy pillanat múlva.
- Izé... mit eszik a gyerek, bátyám?- kérdezte.
- Te idióta! Még ennyit se tudsz?- kiáltottam rá, mire lesütötte a szemét.
- Bocsi... Akkor mit hozzak neki?
- Hát... igazából fogalmam sincs- álltam fel Izanamival a kezemben és elindultam a konyha felé.
- Na szép... ő se tudja, de nekem leordítja miatta a fejem- dünnyögte az öcsém utánam indulva.
Izanamit az asztal tetejére ültettem, én pedig helyet foglaltam az egyik széken.
- Na jó, akkor derítsük ki, hogy mit szeret!- mondtam elszántan.
- És mégis hogyan?- vonta fel a szemöldökét Izuna.
- Kezd el kipakolni a hűtőszekrényt. Valamit csak szeret a kaják közül.
Izuna furcsán nézett rám, de végül munkához látott és sorban odahordta a különböző ételeket, hogy Izanami válasszon valamit.