Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

17.

Hiába igyekeztünk elhajtani a vendégeinket minél előbb, az apám és Izuna nem voltak hajlandóak késő este előtt távozni. Kicsit olyan érzésem volt, mintha Izuna soha életében nem látott volna kisbabát, mert úgy szemlélte Izanamit, mintha valami isteni csoda lenne. Aztán csak sikerült Tobiramának elhajtani őket azzal az indokkal, hogy Izanaminak aludnia kell, mi pedig nem vágyunk a társaságukra egyáltalán. Az utóbbit azért megcáfoltam volna, de nem volt rá időm, mert apámék egy "hülye Senju" kijelentés után távoztak is.
- Végre- dölt végig az ágyon Tobirama elégedetten.
- Ezt vártad, amióta itt vannak, ugye?- kérdeztem nevetve, miközben befeküdtem mellé.
- Hisz ismersz. Tíz percnél több idő az apád társaságában már kínszenvedés.
- Azért annyira nem rossz...- motyogtam a mellkasára hajtva a fejem.
Tobirama hitetlenkedve bámult rám, mire ismét elnevettem magam.
- Legalábbis szerint nem.
- Mert az apád. Persze, hogy téged szeret.
- Téged is sze...- kezdtem, de ez még nekem is hihetetlenül hangzott, úgyhogy inkább megálltam.- Na jó, ez erős kijelentés lenne, de azért valamilyen szinten kedvel téged.
- Ja, a nulla is egy szint.
- Tobirama!- szóltam rá, vigyázva, hogy fel ne ébresszem Izanamit.- Már nem utál annyira, mint az elején.
- Annyira lehet, hogy nem, de még mindig nem vagyok a szíve csücske, nem mintha annyira vágynék rá...- dünnyögte.
- Az soha nem is leszel- közöltem vele a szemébe nézve, mire mindketten felnevettünk.
- Legalább nem akar megölni- mondta végül.
- Igen, ez már egy pozitívum.
Fejemet újra a mellkasára hajtottam, majd ahogy kezét a derekamra helyezte, álomba merültem.
Reggel én ébredtem fel elsőként, és miután megbizonyosodtam róla, hogy Izanami is alszik, kisétáltam a konyhába. Elkezdtem reggelit készíteni, amikor kopogást hallottam. Odasétáltam az ajtóhoz, és kinyítottam. Nem más állt előttem, mint Izuna.
- Te aztán korai vagy- tátottam el a szám.- Izanami még fel sem ébredt, meg Tobirama se.
- A Senju annyira nem érdekel- legyintett Izuna, mire megforgattam a szemem.- Igazából veled akarok beszélni.
- Ijedjek meg?- kérdeztem szórakozottan, miközben beinvitáltam a házba.
- Dehogy, csak egy normális családi beszélgetés lesz.
Intettem neki, hogy foglaljon helyet, majd én is leültem mellé.
- Hogy kerültél össze a Senjuval?- kérdezte azonnal.
- Valahogy éreztem, hogy erről lesz szó...- motyogtam.- Mesélt apám bármit is?
- Nem kérdeztem, ezt tőled akarom hallani.
- Azután, hogy megöltük apámat, Tobirama volt az, aki végig mellettem volt. És megakadályozta, hogy hülyeséget csináljak. Akkor kezdőtött köztünk ez az egész, legalábbis részemről.
- Várj, mi? Megöltétek a bátyám? De hát itt van...- értetlenkedett Izuna.
- Na igen, ez hosszú történet- nevettem fel kínosan.
Röviden meséltem neki a háborúról és arról, hogy miként tért vissza apám közénk. Mondandóm végeztével látszott rajta, hogy tisztábbak lettek a dolgok.
- Szóval tudom, hogy van okod gyűlölni Tobiramát, de azért kérlek...- néztem mélyen a szemébe-... próbáld meg elviselni őt. A kedvemért.
- De csak mert te kérsz rá- sóhajtott végül, mire kissé megkönnyebbültem.- Viszont jóban nem leszek vele.
- Ki tudja...
- Azért az már sok lenne- közölte szárazon.- De bántani nem fogom, ne aggódj. Max ha megkérsz rá.
- Olyan nem lesz- mondtam fura arckifejezéssel.
- Ki tudja...- utánozott le széttárt karokkal.
- Vicces vagy- ráztam meg a fejem, amikor Tobirama csatlakozott a társaságunkhoz.
- Izuna- köszöntötte a vendégünket.
- Tobirama- biccentett egyet a mellettem ülő.
Tobirama odalépett mellém és adott egy gyors csókot, mire Izuna azonnal reklamálni kezdett.
- Ezt zárt ajtók mögött- szólt kifejezéstelen arccal.
Nevetve felálltam azzal a szándékkal, hogy folytatom a reggeli elkészítését, mire mindketten segítség kérően pillantottak utánam.
- Itt hagysz vele?- kérdezte Tobirama meglepetten.
- Persze, dumáljatok egyet- legyintettem, majd távoztam, mielőtt bármi mást a fejemhez vághattak volna.
Azért remélem nem fognak háborúzni...