Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

31.

~Madara szemszöge~

Izuna furcsán nézett rám, de végül munkához látott és sorban odahordta a különböző ételeket, hogy Izanami válasszon valamit.
- Bátyám, ez így nem lesz jó!- állapította meg Izuna, aki már valódi ételhegyet pakolt az asztalra Izanami mellé, de a kislánynak egyik sem tetszett.
- Vettem észre...
- Miért nem adunk neki tejet?
- Szerinted egy egy éves lány még tejet iszik?- meredtem rá pislogás nélkül.
- Miért? Nem?
- Passz... fogalmam sincs- vontam vállat.- Izanami, csak egyet válassz, kérlek!
Izanami percekig bámulta a könyörgő tekintetem, majd nemes egyszerűséggel a kezembe nyomta a játékát, amit magával hozott a nappaliból. Reményvesztetten sóhajtottam egyet, majd intettem Izunának, hogy folytassa a pakolást.
Izanami végül, legalább egy óra pakolászás és kérlelés után választott valamit, amivel hamar megetettük. Evés után mosolyogva emelte fel a karjait, jelezve, hogy emeljem fel, mire felkaptam és visszasétáltam vele a nappaliba. Leraktam a földre és mellé ültem, mert gondoltam, hogy folytatni akarja a játékot. De ő ehelyett az ölembe mászott és lehunyt szemmel nyöszörögni kezdett.
- Álmos vagy?- pillantottam rá, majd felkaptam és bevittem a szobába.
De amikor az ágyra fektettem, megint nemtetszését fejezte ki. Értetlenül feküdtem be mellé, hátha csak annyi a baja, hogy nem akar egyedül aludni. Erre Izanami mosolyogva felmászott a mellkasomra és ott helyezte kényelembe magát. Mosolyogva kezdtem el simogatni a hátát, mire nemsokára álomba merült. Izuna halvány mosollyal az arcán állt meg az ajtófélfának támaszkodva.
- El se hiszed, milyen fura így látni téged, bátyám- suttogta.
- El tudom képzelni. Sok rossz dolgot követtem el életem során, de kaptam rá esélyt, hogy helyrehozzam a hibáimat. Nem akarom, hogy Izanami úgy ismerjen meg, mint a hírhedt Uchiha, aki majdnem eltörölt minden shinobit a föld színéről. Csak egy átlagos nagyapa akarok lenni, aki él-hal az unokájáért.
- Jól, haladsz, ne aggódj- mosolyodott el, majd magunkra hagyott minket.
Izanami legalább négy órát aludt délután, és amikor felkelt, hangos sírással adta a tudtomra, hogy foglalkozzak már vele.
- Nyugi, itt vagyok- emeltem fel, mire széles mosollyal rámnevetett.
A karjaimba véve kisétáltunk Izunához, aki jókedvvel vetette bele magát a játékba az unokámmal. És miután Izanami odamászott hozzám és egy kis játékfigurát a kezembe nyomott, azonnal csatlakoztam én is hozzájuk.
- Izanami, mondj valamit!- nézett rá hirtelen Izuna.
- Igen, mondd azt, hogy Uchiha- pillantottam rá én is.
Izanami a földön ülve elmosolyodott és felém dobta az egyik földön heverő párnát.
- Nem pont ezt mondtam, de mindegy- legyintettem furán, majd a kanapéra dobtam a párnát.
- Gyerünk Izanami, mondj valamit- kérlelte tovább Izuna, mire Izanami odamászott hozzá és kényelembe helyezte magát az ölében.
Majd szélesen mosolyogva rámnézett, és feltartotta mindkét kezét.
- Papa!
- Mi?!- sokkolódtunk le egyszerre Izunával.
Szuper, most eszembe juttatta a Senjut...
- Ne ezt, erről nem volt szó!
- Papa!- kiáltotta megint.
Izunával kb úgy sütöttük le a fejünket, mint Hashirama, amikor depresszióba esik. Itt játszunk vele egész nap, kipakoljuk neki a fél konyhát, hogy válogasson, erre eszünkbe juttatja a félnótás Senjut. Na szép...
- Papa?- pislogott kettőt Izanami rámpillantva, mire felkaptam a fejem.
- Hogyne, persze, csak többet ne mondd ki!- szóltam mosolyogva.
- Nagypapa!- kiáltotta hirtelen, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő, majd szélesen elmosolyodtam.
- Ez sokkal jobb- fogtam meg a kis kezét, mire felnevetett.

~Kimberly szemszöge~

- Mondanom kell valamit- pillantottam rá elkomolyodva, mire rákulcsolta ujjait a kezemre és mélyen a szemembe nézett.
- Valami baj van?- kérdezte aggódva.
- Nem, semmi baj- mosolyodtam el lesütött szemekkel, majd felpillantottam rá.- Csak azt szeretném mondani, hogy remélem készen állsz még egy gyerekre Izanami mellé, mert úton van.
Tobirama elkerekedett szemekkel bámult rám, majd mosolyogva odasétált hozzám és felkapott az ölébe. Olyan szorosan ölelt magához, hogy teljesen beszívtam az illatát, majd felpillantottam rá, amikor elengedett.
- Mióta tudod?- kérdezte még mindig mosolyogva.
- Már egy ideje. Csak vártam a megfelelő alkalomra, hogy elmondjam.
A Senjum ismét hozzám hajolt és szenvedélyesen megcsókolt, amit azonnal viszonoztam. Az asztalra ültetett és szorosan magához húzva csókolt tovább, majd belepuszilt a nyakamba.
- Elhozzuk Izanamit?- kérdezte halkan.
- Hogyne. Már aggósz érte, igaz?- nevettem fel szórakozottan.
- Az nem kifejezés...- dünnyögte.
Apámékhoz érve Izuna nyitott ajtót nekünk és amikor beengedett üdvözölt minket. Engem egy öleléssel, Tobiramát pedig... hát, azzal, hogy nem nyírta ki, nem ütötte le vagy valami hasonló. Amikor beléptünk a nappaliba, Izanami éppen apámmal játszott, aki megint arra próbálta rávenni, hogy mondja ki az "Uchiha" szót.
- Előbb a Senjut- szólt oda Tobirama, mire mindketten felénk fordultak.
- Máris megjöttetek?- kérdezte apám, miközben felkaptam a felénk nyújtózkodó Izanamit.
- Ennyi nem volt elég?- vonta fel a szemöldökét Tobirama, majd fél kézzel átölelte a derekam és adott egy puszit Izanaminak.
- Nem!- közölte egyszerre az apám és Izuna.
- Elmondod, vagy mondjam én?- pillantottam fel Tobiramára.
- Mit?- kérdezte azonnal a két Uchija.
- Én közöljem velük?- nézett rám halvány mosollyal Tobirama.
- De mit?
- Miért ne? Vagy inkább én?- húztam tovább apáék agyát, mire forrongó tekintettel meredtek ránk.
- Ki vele! Most!- parancsolták, mire nevetve feléjük fordultunk.
- Gyerekünk lesz- mondtuk ki végül egyszerre, mire apáék elképedve meredtek ránk.
- Megint?- kérdezte Izuna leesett állal, mire felröhögtem.
- Még egy kicsi Uchiha?- kérdezte apám boldogan.
- Na, azt azért tisztázzuk, hogy nem Uchiha, hanem Senju- szögezte le Tobirama.
- Jó, hogyne- legyintett apám.
- Papa!- kiáltott fel Izanami, mire átadtam őt Tobiramának.
- Ezt a meccset én nyertem- mosolyodott el elégedetten.
Aztán gyorsan társaságot bontottam, és elköszöntünk tőlük, majd hazafelé vettük az irányt.