Kitaszított félisten

26. fejezet

Liam fáradtan sietett végig Tartarosz palotájának a folyosóin. Már gondoskodott az embereiről, és elintézte a fizetség átvételét is. Most már csak egy feladata volt. Bár arra nem szívesen gondolt. A palota nyomasztóan üres volt, akár egy sírbolt. A küldetés résztvevőit elküldte, Tartarosz pedig nem mutatkozott. Ami aggasztóbb volt, hogy Lia sem. A visszatérés utáni zűrzavarban eltűnt és azóta senki nem látta, így Liam indult a keresésére. Végül a palota egyik ablak nélküli szobájában talált rá. A helyiséget kis lámpák világították meg, és több nagy párna hevert a földön, hogy legyen mire ülni. Lia az egyik ilyenen kuporgott, háttal az ajtónak. A páncélja még rajta volt, és a bal lábát kinyújtotta, így jól látszott rajta egy mély seb. Liam megtorpant az ajtóban, nem volt biztos abban, hogy jó ötlet-e beljebb menni.

-Will utált itt lenni- szólalt meg Lia, de nem fordult felé.

-A kastélyban?

-Tartaroszban. De mégis, mindig lejött velem, mert tudta, hogy fontos nekem ez a hely.

Liam beljebb lépett, és leguggolt Lia elé. A lány üres tekintettel bámult maga elé, és kicsit összerezzent, amikor Liam megérintette a vállát. 

-Figyelj, ki kell tisztítani azt a sebet a lábadon. Fel tudsz állni?

-Megmondta, hogy ez lesz. Csak reméltem, hogy valahogy elkerüljük, hogy téved.

Liam tehetetlenül nézett a síró lányra. Soha nem értette, hogy hogyan kéne bánnia az olyan bonyolult lényekkel, mint az emberek. Végül megölelte, mire Lia hozzábújt, és úgy kapaszkodott belé, mint egy fuldokló a mentőövbe.

-Minden rendben lesz- ringatta a lányt.- Megígérem, rendben? Összeszeded magad, és felkelsz. És megígérem, hogy vigyázok rád, rendben? 

-Miért tennél ilyet? 

-Megígértem Willnek. És mindig tartom a szavam. 

Lia aprót bólintott, de a válla még mindig remegett a sírástól. Liam akaratlanul is felsóhajtott. Még soha nem érezte úgy, hogy egy ígéret beteljesítésben kételkedne.

 Egy hónappal később

Lia óvatosan lebicegett a lépcsőn. A sebbe szépen gyógyult, de a térde túlságosan súlyosan roncsolódott, így valószínűtlen volt, hogy valaha olyan lesz mint régen. Amikor leért a lépcső aljára megállt egy pillanatra, hogy kifúja magát. Sara még nem kelt fel. Hétvégén mindig sokáig aludt, ellenben Liával, aki napi pár óránál többet képtelen volt aludni. A nappaliban még sötét volt. Lia elsántikált a villanykapcsolóig, és közben összeszedte a mankóját. 

-Szia, Lia- szólította meg egy hang. Lia egy pillanatra ledermedt, de egy másodperc múlva már összeszedte magát, és felkapcsolta a lámpát. Közben hátrapillantott a válla fölött:

-Az, hogy isten vagy, még nem jogosít fel arra, hogy betörj a lakásomba, Apollón- a hangja minden igyekezete ellenére, kicsit megremegett. Amikor legutóbb látta az istent, akkor bealtatózta és ellopta a Napot, és nem hitte, hogy Apollón megbocsájtott volna. Meg aztán hasonlított Willre. Mit hasonlított, úgy nézett ki mintha a pár évvel idősebb Will lett volna.- Mit akarsz?

-Jó kis káoszt okoztál az istenek tanácsában, ugye tudod?- az isten felállt a kanapéról, amin eddig üldögélt, és lassú lépekkel átvágott a szobán, és megállt Lia előtt, hogy a lánynak fel kelljen rá néznie.- Héliosz beállít azzal, hogy Khaosz el akar pusztítani minket, aztán mire eldönthetnénk mit tegyünk, már meg is jön az üzenet, hogy minden rendben, elintéztétek. Mégis mi a fenét csináltatok?

Lia kikerülte Apollónt, és a vízforralóhoz ment, hogy teát készítsen magának. 

-Will átlökött egy portálon, miközben egy kard állt ki a mellkasából. Hogy aztán mi lett, azt nem tudom, de csinálhatott valamit, mert a világ még nem pusztult el. Mellesleg neked, mint a jóslás istenének, nem kellett volna már előre tudnod, hogy mi történik?