Szárnyaló Szerelem 1 [BEFEJEZETT]

34

1 órával később: 

- Hé... -tette a vállamra a kezét Deku. - Ne aggódj! Nem lesz semmi bajuk... 
- Te könnyen beszélsz... -temettem tenyerembe könnyes arcomat. 
- Azt hiszed én nem aggódok? 
- Nálad ez nem élet halál játék... 
- Én nem Urarakáról beszélek, hanem Kirishimáról. A családom tagja! Azt hiszed nekem nem olyan fontos mint neked? 
- De... Igazad van... Sajnálom csak ideges vagyok és...
- Persze, megértem! Gondolom a szüleiddel se direkt viselkedtél így... 
- Hát az pont direkt volt... De természetesen nem akartam ilyen durva lenni velük, csak...
- Az ideg... -dejezte be a mondatomat. - Tudom... -kuncogott. 
- Te hogy bírod ezt? Mármint... Uraraka éppen szül, szenved, neked pedig itt kell kint ülnöd... 
- Én bízok benne hogy a szanitéc érti a dolgát... Neked is ezt kellene tenned! Sokkal nyugodtabb lennél... 
- Hallom a hangját... -motyogtam. 
- A hangját? 
- Sikítozik, szenved... A nevemet ismétli folyton folyvást... 
- Ilyen jó a hallásod?! Miért nem mondtad hamarabb?! Gyere menyjünk ki! Ne halgasd ezt a borzalmat! Így már értem miért aggódsz ennyire...
- Nem akarok kimenni... Itt akarok lenni hogy én lehessek az első aki be megy hozzá... 
- Biztos? 
- Biztos.. -vágtam rá. 
- És... Akarsz még velem dumálni vagy inkább haggyalak egy kicsit...? -vakarta meg zavartan a halántékát. 
- Dumáljunk... Addig is nem ezen jár az agyam. -mosoylgotam majd teljes testemmel felé fordultam. 
Már éppen kezdett kimenni a fejemből az aggodalom, mikor furcsa jelenségre lettem figyelmes. Erre természetesen fel is kaptam a fejemet és fülelni kezdtem. 
- M-mit hallassz? -kapta rám a tekintetét Deku. 
- S-semmit... 
- És ezzel mi a baj? -nézett rám értetlenül. 
- Nem hallod, semmit! Kirishima elhalgatott! -estem kétségbe majd megindultam a szoba ajtaja felé. 
,, A fenébe is! Mitől halgatott el ilyen hirtelen!? ,, 
- Katsuki ne! -szólt utánam a banya. - Nem szabad bemenni! 
- Szarok rá! -morogtam majd rángatni kezdtem a zárt ajtót. - Hé!  Engedjen be! Mi a fene történt?! 
- Bakugou nyugodj le! -jött oda hozzám Touya. - Biztos nincs gáz! 
- Te meg honnan tudhatnád?! 
- Bakugou gyere ülj vissza! -tette a vállamra a kezét Deku de én elcsaptam azt és tovább dörömböltem azajtón. 
- Engedjen be vagy külömben magára robbantom ezt a nyomorult ajtót! 
- Bakugou kérlek! -jött oda Mina is. - Nincs semmi baj! Gyere! 
- Álljatok hátra! -löktem el őket magamtól majd tenyeremet az ajtó zárra helyeztem. 
- Bakugou ne! Ne csinálj hülyeséget! 
- Késő! -hadartam le a szót majd robbantottam egyet. 
A fa ajtó pillanatok alatt be is dőlt előttem, én pedig kihasználva hogy többiek engem keresnek köhögve a füstben, beljebb léptem a szobába. 
- Ki mondta hogy bejöhet? -förmedt rám az idős nő. 
- Leszarom hogy adott e engedélyt! Látni akarom Ki-... 
Nem tudtam befejezni a mondatot ugyan is félbe szakította szavaimat a gyerek sírás. A hangra azonnal felkaptam a fejem és felé fordultam. Sose felejtem el azt amit ott láttam. 
Kirishima izzadtan, véresen de még is boldogan mosolygott az irányomba, kezében egy kis ráncos izével. Ezek után a csendet Kirishima törte meg.
- K-kislány... -motyogta majd csókot nyomott a baba homlokára. - K-kislány! A-ahogy te a-akartad... -mosolygott. - Gy-gyere! -intett felém erőtlenül. - F-fogd meg... 
Én teljesen lefagytam. Még fel kellett dolgoznom hogy van egy gyönyörű kislányom akinek én vagyok az apaja. Én! 
- Na mi lesz? -nézett rám értetlenül. - H-hát nem akarod m-megfogni? 
- D-de! -kaptam észbe majd megindultam felé és óvatosan magamhozz emeltem a gyereket. 
- Csak o-ovatosan! -szólt rám majd átadta a babát. - Ne szorísd meg... 
- Olyan kis aprócska... -mosolyodtam el, majd éreztem hogy elkezdett mozgolódni a kezeim között. - Hát szia... Miujság kis csöpség? Nálad csúnyább valamit még életemben nem láttam! -nevettem. - De te így vagy szép! Majd max kivasalunk... -nevettem. - Amúgy én vagyok az apukád! Vagy is... Én is. Még nem igazán tudom hogy hogy fogsz minket szólítani a jövőben... -nevettem, majd megéreztem hátamon a többiek meglepett tekintetét. 
,, Csak bejöttek ők is... ,, 
Deku azonnal Urarakához sietett akinek már szintén nem volt sok hátra a szenvedésből, én viszont a többiekkel nem törődve öleltem magamhoz a saját kis csöpségemet. 
- Tetszik? -nézett rám érdeklődve Kiri.
- Már hogy ne tetszene?! Imádom... 
- Ígérd meg hogy nem adod oda senkinek... É-és hogy felneveled bármi is lesz... -motyogta egyre halkuló hangon. 
- Együtt csináljuk majd! -néztem rá értetlenül. - Te és én közösen! 
- Nem... -motyogta mosolyogva majd felém emelte a kezét. - Sajnos én nem tudom végig kísérni az útját... De borzasztóan boldog vagyok hogy életet adhattam neki és látthattam. Még ha csak ilyen kevés időre is... 
- E-ezt hogy érted...? Minden rendben lesz! M-megszülted! Mostmár nem lehet semmi baj! 
- Erről nem mi döntünk... -motyogta mire én megpillantottam a hatalmas vértócsát aminek a közepén álltam. - M-mi...? -néztem hátra a szanitécre értetlenül. 
- Sajnálom Bakugou úrfi... Már nem tudtam érte mit tenni... Ezt még én sem tudom helyre hozni... -sütötte le a tekintetét.
- M-mi..?! N-nem! Nem nem nem! Rendbe fogsz jönni hallod?! Nem lesz semmi baj! Megígértem! Csak kérlek ne add fel.... -könnyeztem be. 
- Sajnálom... 
- Ne mondj ilyet! Nem lesz semmi baj! 
- Nyugodj meg! -mosolygott rám. - Tényleg nincs semmi baj... Nem fáj... Semmit nem érzek! Csak kicsit elálmosodtam. A szanitéc már enyhítette a fájdalmamat. 
- Nem adhatod fel ilyen könnyen! Nem hagyhatsz el...
- Bakugou kérlek ne legyél rám mérges e miatt... -motyogta. - Én tényleg mindent megtettem de nem bírom tovább... Pihenni akarok... 
- Nem haragszom rád! De még nem adhatod fel! Kellessz nekem hallod...? 
- Szeretlek... -motyogta majd a szorítása gyengülni kezdett és végül elengedte a kezemet. 
- H-hé! -léptem hozzá közelebb. - Hé hé hé! Ne csináld ezt hallod?! Ne merészelj itt hagyni! Szükségem van rád, hát nem fogod fel?! Hogy csinálhatnám ezt nélküled?! Nem fog menni ha nem vagy mellettem... Szeretlek... -sírtam el magam. - Szeretlek.... hallod? -símítottam végig az arcán. - Szeretlek... Szeretlek, szeretlek, szeretlek! Miért is nem mondtam ezt eddig töbször...? Igazán sajnálom... Sajnálok mindent! Hogy nem töltöttem veled minden percemet, hogy nem mondtam el neked minden nap hogy mennyire fontos vagy... Sajnálom... Kérlek bocsájts meg! -mondtam majd lehajoltam hozzá, mellé raktam a gyereket és szorosan átöleltem. - Szeretlek te nyagra nőtt gyerek! Kérlek ne tedd ezt velem... Ne hagyj itt... -motyogtam majd megéreztem egy kezet a vállamon. 
- Már elment... -motyogta a szanitéc. 
- Hogy hagyhat itt csak így? Ilyen hirtelen...? 
- Nyugodj meg... 
- Hogy kérhet tőlem ilyesmit?! Maga képes lenne rá?! Haggyon békén... 
- Sajnálom... Amit csak tudtam megtettem érte... De a seb túl nagy volt az idő és az erőm pedig túl kevés. 
-  Köszönöm... -motyogtam majd tovább öleltem szerelmem élettelen testét. - Köszönöm hogy legalább a lányomat megmentette... 
- Gyere Bakugou fiú... Jót tenne neked most egy kis friss levegő...
- Vele akarok lenni... Nem hagyhatom itt csak úgy...
- Már nem tehetsz érte semmit... Jobb lenne ha most kimennél és megnyugodnál. A babának is jobb lenne... 
- Nem akarom még itt hagyni. Még... Még nem vagyok hozzá elég erős. Adjon pár percet... -motyogtam majd tovább öleltem. 
- Ha tovább állsz itt csak rosszabb lesz... Halgass rám!
- Persze csak... csak kérem ne sürgessen... -motyogtam majd végig símítottam Kirishima arcán. - Szeretlek... Kérlek ne haragudj rám amiért ezt tettem veled. Nem akartam neked rosszat soha. Remélem meg tudsz nekem bocsájtani... -motyogtam a fülébe szomorúan majd az arcomhoz emeltem a fezét. - Megígérem hogy a lányunkra vigyázni fogok és felnevelem majd bármi áron. Jó apa leszek ígérem... 
- Miért beszélsz még hozzá? -hallottam meg a hátam mögül Keigo hangját. - Elment... 
- Hagyj békén... -mordultam rá. - Te ezt nem értheted... Foggalmad sincs arról hogy mit érzek...
- Bakugou ez tényleg rettenetes de el kell engednek... -szólt oda nekem Mina. - Most a lányod lett a legfontosabb! -motyogta majd törölgetni kezdte a könnyeit.
- Ne mondd meg nekem mit csináljak! -morogtam mire a gyerek elsírta magát a karjaim között. -Jajj... -kaptam észbe. - Sajnálom pici nem akartam...
- Bakugou inkább add ide nekem a gyereket... - nyúlt felém Mina. 
- Minek?! -csaptam el a kezét.  
- Csak amíg megnyugszol! Ne izgasd fel szegényt... 
- Nem adom oda senkinek! Az enyém! 
- Akkor próbálj meg nyugodt maradni...
- Nyugodt vagyok! -kiabáltam mire a baba mégjobban rákezdett. 
- S-sajnálom! Sajnálom... -kezdtem el símogatni a buksiját. - Nem akartam... 
- Bakugou csak nyugodtan! Érted? Megilyeszted a picit... 
- Nyugodt lennék ha nem szólogatnátok be nekem folyton! 
- Mi csak segíteni akarunk! 
- De nem segítetek ezzel! Haggyatok békén... Világos?! -emeltem meg ismént a hangomat.
- Rendben... -motyogták.
- Ha neked így jobb... -sóhalytott Mina majd sarkon fordult és ki terelte a többieket is a szobából Dekut leszámítva. - Csak ne csinálj semmi hülyeséget...
- Nem fogok... -motyogtam majd vissza fordultam Kirishima felé.
Fejemet a mellhasára hajtottam, kezemben tovább is a kislányomat ringattam. Bal kezemet a tenyerébe csúsztattam és így nyugtatgattam magam még hosszú perceken keresztül.
,, Miért... Miért történik ez velünk...?!,, -motyogtam.
Még vagy 20 percen keresztül gugoltam ott mellette és símogattam kézfejét mire rávettem magam hogy tovább lépjek és ott haggyam a testét. Letöröltem könnyeimet, kiegyenesendtem majd lassú léptekkel megindultam Deku és Uraraka felé.
- Minden oké...? -nézett fel rám szomorú tekintettel Deku.
- Nem... Semmi sincs rendben... -motyogtam majd helyet foglaltam mellette.
- Nagyon hasonlít rád... -terelte a témát majd egy bizonytalan mosolyt dobott felém.
- Igen... -motyogtam majd végig símítottam az arcán. - Szép szőke haja van akár csak nekem. A fögai viszont nem kérdés hogy kitől vannak... -kuncogtam majd felhúztam a lányka felső ajkát hogy Deku is láthassa a sárkány fogakat.
- Wow! Még csak most született még is megvannak a fogai?! -akadt ki.
- Jaja! Kiri pár hét alatt teljesen kifejlődött. De gondolom ennél a kis csöpségnél több idő lesz majd... -mondtam majd ismét lesütöttem a tekintetemet.
- Ki gondolta volna hogy ilyen jó apuka leszel... -mosolygott.
- Honnan veszed hogy az vagyok? Alig van nálam fél órája a gyerek. Még nem kellett vele semmit se csinálnom.
- De látszik hogy igyekszel! Nem is kell több...
- Ha td mondod... -rántottam vállat majd magamhoz öleltem a kislányt.
- Mi lesz a neve? -fordult felém Uraraka.
- Még nem tudom... Ezen még nem volt időm gondolkozni... És a tiéteknek? -mosolyogtam. - Persze ha sikerül megszülni...
- Még mi sem tudjuk... De remélem nem akar tovább kínozni. Már vagy egy órája szenvedek vele. Nagyon ragaszkodik hozzám... -nevetett kínosan majd a következő fájásnál ismént össze szorította a száját. - Hmmm... Bakugou..?
- Igen? -kaptam fel a fejem.
- Ugye tudod, hogy szeretlek, te vagy a legjobb meg minden? -szükölt a lány.
- Igeeeen?
- Akkor ugye nem sértődsz meg azon ha most kiküldelek? Tudod nekem ez elég kellemetlen helyzet most...
- Oh! -kaptam észbe. - Persze! Sajnálom... -nevettem majd a kijárat felé vettem az irányt. - Sok sikert srácok! -mondtam majd még egy utolsó pillantást vetettem Kirishima testére.
,, MI A FENE?! ,, -akadtsm ki majd a testhez rohantam.
- Mi az Bakugou? -kapták fel a többiek is a fejüket.
A mellkasa világított akár csak egy lámpás. Hirtelen azt se tudtam mit csináljak. Kétségbe esetten téptem szét a felsőjét hogy megkeressem a fényforrást mire a szemem elé tárult az erősen fénylő fa gyűrűm amivel megkértem a kezét.
,, Nála van a gyűrűm? De még is mi történik vele?! ,, -néztem értetlenül.
- Bakugou mondd már mi van! -tette a vállamra a kezét Deku, mire én arrébb álltam. - Oh...
- Még us mi a fenéért fénylik ez így? -akadtam ki.
- Ez nem a te gyűrűd?
- De! Ezzel kértem meg a kezét!
- És nem tudod miért világít?!
- Nem! S-sose csinált ilyet ezelőtt...
- Honnan szerezted ezt? -fordult felém.
- Nem szereztem! Ez mindig is az enyém volt. Már a nyakmba lógott mikor megtaláltak a vadászok!
- A szüleidtől van?
- Azt hiszem...
- Akkor hívd ide őket!
- P-persze persze! -kaptam észbe hirtelen.
,, Teljesen belassultam. Annyira meglepett ez az egész hogy köpni gyelni nem tudtam. ,,
Kétségbe esetten rohantam ki a szüleimért akik erre tágra nyílt kapták rám a tekintetüket.
- K-katsuki... -nézett rám értetlenül a banya. - M-mi történt...?
- Ti adtátok nekem azt a gyűrűt nem igaz? Tőletek van ugye?! -érdeklődtemkétségbe esetten. 
- I-igen tőlünk van, de... Mi a probléma? -néztek össze. 
- A gyűrű világít! 
- Világít?! -akadt ki apám. - Minden rendben? Talán megsérültél? Jól érzed magad? 
- Nekem kutya bajom! Kirishima nyakában van! -intettem a szoba felé. 
- M-mióta van nála? Mikor adtad oda neki? -csillant fel a szemük. 
-  Már egy jó ideje! E-ezzel kértem meg a kezét... Hirtelen döntés vot és csak ez volt nálam... -vakartam meg idegesen a tarkómat. 
- Az a gyűrű nem akár milyen gyűrű! -állt fel anyám. - Az egy különeges fa törzséből készült! Azért adtuk oda, hogy ha bántanának téged vagy életveszélyes helyzetbe kerülnél legyen egy második esélyed! Az a gyűrű vissza hozhatja a halálból a viselőlyét! De csak akkor ha már huzamosabb ideje viseli... 
- És ezt még csak most mondjátok!? -akadtam ki. 
- Nem gondoltuk volna, hogy neki adtad! Ezért... nem is mondtuk... -motyogta az apám. 
- Akkor Kirishima meggyógyul! Igaz? 
- Nem tudjuk... Hiszen a gyűrű neked készült...
- De hát világít! Az csak jelent valamit nem?! 
- Működésbe lépett! De ez nem garancia arra hogy jól is lesz... -motyogta apám a borostáját dörzsölgetve. 
- Ch... -morogtam majd vissza futottam a szobába szerelmem mellé. 
Azaz csak akartam, de a szobába már csak egy üres ágy fogadott a gyűrűvel a közepén. 
- Mi a fene?! -akadtam ki. - Hova lett? -fordultam Deku felé. 
- E-egyszerűen eltűnt! N-nem tudom mi történt.
- Eltűnt? Nem nyelhette el a föld! -morogtam a takarót szorongatva. 
,, A vérnek nyoma sincs... Mint ha itt se lett volna... ,,
- Még is mi a fene történt?! -morogtam majd a falnak löktem a könnyű szerkezetes ágyat. 
Erre persze mindenki bevonult a szobába és kérdőn néztek rám. 
- Hova tűnt? -fordultam szüleim felé. - Hova a fenébe tűnt?! -emeltem meg a hangomat mire a baba ismént csak sírni kezdett kezeim között. 
- Semmi baj Katsuki! -sohant oda hozzám az anyám könnyes szemekkel. - Működött! A gyűrű elfogadta! Vissza fogja neked hozni Kirishimát! -mosolygott. 
- De még is hova tűnt?! -morogtam.
- A teste már biztos használhatatlan volt... A gyűrű eltüntette azt, a lelkét pedig magába szívta. Most új testet fog neki létrehozni! -mondta mosolyogva mire nekem hatalmas kő esett le a szívemről. 
- Ebben van? -kérdetem már kicsit nyugodtabb hangon, majd a gyűrűért nyúltam. 
- Igen! Úgy, hogy vigyázz rá mint a szemed fényére! Hatalmas szerencséd van hogy működött... 
- Mikor kapom vissza? És ugyan olyan lesz mint volt? -kérdezősködtem a fadarabot vizslatva. 
- Ugyan olyan lesz! Ne aggódj... Viszont hogy mikor kapod vissza azt sajnos nem tudom megmondani... Sok időbe telik ha új testet kell létre hozni. Akár évekbe is telhet míg teljesen helyre jön... -tette a vállamra a kezét. 
- É-évekbe...? -ismételtem.
- Sajnálom Katsuki... -sütötte le a szemét. 
- Most viccelsz?! -derült fel az arcom. - E-ez elképesztő! Köszönöm! -lábadtak könnybe a szemeim majd hirtelen felindulásból átöleltem az általam egész addig útált nőszemélyt. - Bármeddig képesvagyok rá várni csak kapjam vissza! -nevettem könnyes szemekkel majd észbe kaptam és óvatosan elkezdtem lecsatlaközni a banyáról. - E-ez... Tegyünk úgy mint ha meg sem történt volna... -vörösödtem el, de ahelyett hogy bármi is mondott volna ismént csak magához öelt. 
- Kisfiam! 
- Áh! E-engedj már el! Elég volt... Ez olyan... áh! -morogtam majd meghallottam a többiek nevetését a hátunk mögül. - Remélyem örömökökben és nem rajtam nevettek! -morogtm hátra mire azonnal elhalgattak és csak tovább mosolyogtak a látottakon. 
- Na jó mostmár tényleg elég... -toltam el magamtól óvatosan a banyát. - Nem szoktam még hozzá ehez... -porolgattam le magam majd óvatosan vissza kötöttem a gyűrűt a nyakamba. 
- Szóval Kirishima vissza jön? -derült fel Mina. - Tényleg jól lesz? 
- Igen de lehet évekbe telik majd... -válaszoltam halkan. 
- Nekünk nem számít! Türelmesen várjuk majd! Veled együtt... -szólt oda Deku az ágy mellől. 
- Elvégre is... Egy család vagyunk nem igaz...? -motyogta Todoroki. 
- De igaz... -mosolyogtam majd végig símítottam kislányom nyugodt arcán. 
,, Nem érdekel meddig, de várni fogok rád Kirishima... Évekig is ha kell csak gyere vissza hozzám! Hozzánk... ,, 

FONTOS ELOLVASNI! 

Ennyi is lett volna ez a könyv... Természetesen tervezek folytatást és van egy csomó ötletem hozzá, már csak az a kérdés hogy mikor állok hozzá és hányan fogják olvasni. 
A második rész ugyan ezen a néven fog futni, hogy könnyebb legyen a megtaláása az új olvasók számára, illetve nemsokára neki állok befejezni a másik két félbe maradt könyvemet is. 
A második részről csak annyit szeretnék még mondani hogy nagy valószínűséggel a jelenben fog játszódni, de természetesen Kirishimát sokkal hamarabb vissza kapják majd! Illetve még azt is fontosnak találom közölni, hogy a második könyvben már a TodoDeku szál is megjelenik. Természetesen szó sincs arról hogy Todoroki erőszakosan elszakította volna Urarakától a srácot. Mindössze csak Deku megöregedett  meghalt, évekkel később pedig reinkarnálódott, Todoroki pedig ezt egy jelnek vette és ráhajott. Hát igen... Ennyi volna röviden a TodoDeku szál, de nem akarok többet spoilerezni. XD
Sok szó esik majd a kis KiriBaku lányról is, illetve nagyon össze szeretném hozni Keigot (Hawks) és Dabit. De persze ez még nem biztos... 
Ha bárkinek van bármilyen ötlete az nyugodtan írja le kommentbe, illetve kíváncsi vagyok a véleményetekre is a könyvel kapcsolatban. 
Ne felejtsetek el Vote -olni és Bekövetni se! Sziasztok!