ʙɪʟɪɴᴄsʙᴇ ᴢᴀ́ʀᴠᴀ✔

|14|

A kedves kis kertvárosi ház csendjét a csengő zavarta meg. A nappaliban reggeliztem és közben sorozatot néztem. Nem tudtam ki lehet az. A szüleim itthon hagyhatták a kulcsukat? Vagy Mikeila jött látogatóba?

Letettem a müzlimet a dohányzó asztalra és felálltam a kanapéról. Belebújtam a kedvenc rózsaszín papucsomba és elkullogtam a bejárati ajtóig. Mikor kinyitottam döbbenet ült az arcomra. Egy rendőr állt az ajtóban. Magas, középkorú férfi volt, egyenruhában, barna, göndör haja kilógott a sapkája alól, zöld szemei megcsillantak a délelőtti napfényben.

- Jó napot miben segíthetek? - találtam rá végül a hangomra.
- Ön Amy Morgan? - kérdezte bariton hangján a férfi.
- Igen én vagyok. - válaszoltam félve.
- Sajnálattal értesítem a szülei, Adam és Olívia Morgan haláláról. Autóbalesetet szenvedtek. Részvétem. – a sós könnyeim égették az arcom, remegtek a lábaim, szinte alig tudtam megállni rajtuk. Nem tudtam elhinni amit a férfi mondott. A szavai összetörték a lelkem. Ott és akkor, elvesztettem a számomra két legfontosabb embert.

- Jól vagy? - hallottam meg Matt hangját az ajtó felől, miután becsukta azt. Gyorsan megtöröltem a szemem, hogy ne lássa a könnyeimet. Mellém lépett.
- Igen. - feleltem halkan. Nem fordultam felé, inkább tovább néztem a csendes utcát. - Jutottatok valamerre? - törtem meg a csendet kis idő után.
- Van egy raktár Queensben. Megnézzük találunk-e valamit. - csak csendben bólogattam.
- Biztos nem történt semmi? - fordult felém.
- Nem csak... - elcsuklott a hangom. - Hiányoznak a szüleim. Apa rendőr volt. Imádott másokon segíteni. Mindig a jóért harcolt, az ártatlanokért, akik nem tudták megvédeni magukat. A világ nem kegyes, hogy már nem él. - fordultam felé, könnyes szemekkel.
- Sajnálom. - ölelt át. - Édesapád vigyáz rád és örül annak, hogy élsz. Nem akarná, hogy egész életedben gyászolj. - búgta mély hangján a fülembe, miközben a hátamat simogatta. Kellemes érzés járt át. Örültök, hogy itt van.
- Valóban nem. Köszönöm. - töröltem le a könnyeimet, majd elengedtük egymást.

Egy lámpa halovány fénye világított meg minket. Csupán sziluettjét és szemeit láttam. Tudtam, hogy jót akar, hogy felejtetné a bánatom, de tudom, hogy csak egyszer leszek nyugodt, ha bosszút állhatok a szörnyetegen, aki elvette őket tőlem.
- Megyek. Holnap írok Jacobnak. - indult a kapu felé. - Menj be késő van. - pillantott hátra. - Jó éjt!
- Neked is. - eresztettem felé egy halvány mosolyt.

×××

Miután vettem egy fürdőt visszamentem Jake szobájába. Már az ágyban volt, félig aludt már. Felvettem egy pólóját és bebújtam mellé.

- Biztos jól vagy? - kérdezte miközben megfordult és rám pillantott csillogó, álmos szemeivel.
- Értékelem, hogy ennyire figyelsz rám Jake, de tényleg semmi bajom.
- Csak aggódom érted, már az sem szabad? - kérdezte mosolyogva. Végig simított az arcomon, a kezére tettem az enyémet.
- Jól vagyok, ne aggódj.
- Nagyon szeretlek. - nyomott a homlokomra egy csókot. - Aludj jól.
- Szeretlek, te is. - magamra húztam a takarót és Jake ölelésében nyomott el az álom. Olyan, mintha ide nem követne a szomorúság, vagy a bosszú vágy, mintha Jake elkergetné őket. A karjaiban mindig megnyugszom.

×××

Az órák szinte napoknak tűntek, ideje volt kitalálom mit akarok csinálni. Nem is olyan rég, még apával tanultam az önvédelmet a hátsókertben. Mindig azt mondta, jobb ha tudod, de nem használod, mintha nem tudod és szükséged lenne rá. Ez lesz az első lépés. Utána pedig sorban a többi.

Első dolgom volt visszamenni a régi házunkba és elhozni apa régi kocsiját, egy fekete Mercedest. Lemostam, kitakarítottam, tankoltam és egész jó lett a végeredmény.

Felkerestem egy régi barátot. Hat óra múlt pár perccel. Leparkoltam egy box terem előtt. Az utca csendes Brooklynhoz képest, a falak tele vannak graffitikkal. Az épületbe beérve egy szűk folyosóról a ringhez vezet az út. Üresen áll. Tompa ütögetést hallok hátulról, lassan közeledek a terem hátsó része felé, a box zsákokhoz. Valaki gyakorol. Amikor meglátott abbahagyta a zsák püfölését és lihegve tette kezeit a térdeire.

- Szia Colin. - méregettem a kimelegedett fiút.
- Téged is látni errefelé? - mért végig komoly tekintettel, de aztán elnevette magát. - Viccelek. Na gyere ölelj meg. - nyújtotta ki karjait. Eleget is tettem a kérdésnek. Védelmező karjaiba zárt. Majdnem egy fejjel magasabb nálam ezért könnyedén ráhajolt a vállamra, én pedig mellkasába fúrtam az arcom.
- Mi szél hozott Brooklynba? – kérdezte mosolyogva, miután kibontakoztunk az ölelésből.
- Hosszú történet. Kell a segítséged.

×××

- Biztos vagy ebben? - fürkészett aggódó zöldjeivel.
- Colin, nem szándékom senkit sem megölni. Elvették tőlem a családom, én csak egyenlítek.
- Nem tudod milyen ijesztő ezt a szádból hallani. Mintha csak két napja lett volna, mikor először láttalak, amikor a szomszédba költöztetek. Amikor átmentünk hozzátok anyáékkal, odajöttél hozzám és megkértél, hogy labdázzunk. Olyan kicsi voltál.
- Ne kezd. - néztem rá szigorú tekintettel és bele boxoltam a vállába. Utálom mikor erről beszél. Van egy része a gyerekkoromnak ami elég... kínos, ez is hozzá tartozik. Colin a régi crush-om.
- Ha így akarsz verekedni sok dolgunk lesz. – gúnyolódott játékossággal a hangjában.
- Hé! Bunkó. - játszottam a sértettet, mire megforgatta csodaszép zöldjeit.
- Na. Amy. - nyúlt az állam alá és mosolyra húzta ajkait - Mosolyogj! - nevette el magát. Imád visszaélni azzal, hogy valaha egy szavától elolvadtam.
- Idióta. - forgattam meg a szemeimet nevetve.

×××

Késő estig beszélgettünk. Mesélt a családjáról, hogy elköltözött és egy albérlete van a közelben, de gyakran jár vissza a szüleihez és a kishúgához, és hogy szerzett munkát, de mellette vezeti a termet.

Számomra mindig a helyes szomszéd srác marad, de most már a mentorom is lesz. Beleegyezett, hogy segít egészen addig amíg nem esik bajom, és megígérte, hogy vigyázni fog rám.

Már késő este volt, mikor elindultunk a teremből. Colin gondosan bezárta a terem ajtaját, majd felém fordult.

- Biztos vagy ebben? - kérdezte újra.
- Tökéletesen. - bólintottam.
- Ígérd meg, hogy nem mész túl messzire, és hogy nem esik bajod. - aggodalmaskodott tovább. Úgy viselkedik mint egy aggódó báty és mindig is ilyen volt.
- Ne aggódj miattam, nekem lesz a legjobb mesterem. - néztem fel csillogó zöldjeibe.
- Bízom benne, hogy te pedig jó tanítvány leszel. - nyomott egy puszit a homlokomra és még egyszer átölelt. – De akkor is aggódom.
- Hihetetlen vagy. Tudod? – nevettem.
- Megesik.

Néztem ahogy elsétál, távolodó alakjából már csak egy halvány folt látszott, lekanyarodott egy közeli kisutcába és eltűnt a szemem elől.