꧁A Vámpírok Hajnala꧂ [TVD]

46. Az Igazság Gyökere.

*Stefan szemszöge*

Összenéztem Elise-el, aki ismét Christopher testéhez rohant, majd rámpillantott.

-Komolyan mondtad, hogy vissza tudjátok hozni?- Ránéztem szólni kívánó szájára, de Mia megelőzte őt, miközben felénk sétált.

-Így hogy megvan a teste, visszalehet! Csak az a baj, hogy sötét mágiával!- Sóhajtva váltogatta rajtunk tekintetét, azonban Damon hirtelen elé termett, és megragadta vállait.

-Mindegy hogy hogyan, csak hozzátok vissza! Csak ő adhatja vissza, Emily emberségét!- Rémülten kétségbeesetten rázta a lányt, bár nem túl erősen.
Utoljára sok, sok évvel ezelőtt láttam ilyennek a bátyámat. Teljesen megértem indulatait!

Mire észbe kaptam rám nézett, és felém vette sietős lépteit. -Vidd vissza a lányokat és Christopher testét a faluba Stefan! Harman, Molly, és én, Emily után megyünk!- Adta ki utasítását, közben váltogattam szemeiben tekintetem, melyek alig bírtak józanul látni.

-Biztos vagy benne bátyám?- Kételkedve az ötletében, vizslattam arcát, azonban ő megfogta vállam.

-Kérlek!- Igyekezett nyugodt maradni, de íriszei csak úgy csillogtak a tehetetlenségtől. Bólintva elfogadtam döntését, végül megemeltük a lányokkal Chris testét, és visszaindultunk az autóhoz.

*Damon szemszöge.*

Néztem ahogy eltűntek a fák közt öcsémék, de ekkor szemem sarkában feltűnt a fűben ülő, teljesen kikapcsolt elméjű Molly, aki csak előre meg hátra dülöngélt. A felettem való harag olyan nagy volt, amit egyszerűen képtelen voltam elnyomni. Oda siettem a lányhoz, a karjától fogva felrángattam a földről. Könnyes szemekkel meredt rám, és nem szólt semmit egy darabig.

-Meghalt!- Szűrődött ki alig hallhatóan száján. -Megmentette az életemet, és még csak meg sem tudtam neki köszönni!- Törölgette arcát, azonban engem egy cseppet sem hatottak meg könnyei.

-Fejezd be a bőgést! Most szépen velünk jössz!- Sziszegve rángattam magam után.

*Allard szemszöge.*

Hatalmas meglepetésemre, a talpig véres varázs vérű rontott be a termembe.
Milyen érdekes, pontosan rá gondoltam! Azonban valami nagyon furcsa rajta, pláne ahogy azt a kardot tartja.

-Szólj csak az embereidnek!- Kaján őrdögi vigyorát íriszeimbe fúrta, majd ekkor világos lett minden számomra, mint a nap az égen.
Kikapcsolta az emberségét! Szóval célba ért a járulékos veszteség. Kinyírta valamelyik szeretett Salvatore-t, vagy valakijét.
Lassan felém kezdte venni lépteit. -Na?- Oldalra dőntötte fejét, végig arcomat kémlelve. -Csak azt ne mondd, hogy nem telt több csicskásra!- Ördögien felnevetett, a távolságot pedig továbbra is fokozatosan csökkentette, azonban én nem hátráltam. -Elvitte a cica a nyelvedet, Allard?- Kaján tekintete valami mélyebb dolgot sugallt.
Honnan tudja, hogy ki vagyok? Elvégre ebben az életében, engem nem láthatott még! Ha csak..

-Sarah..- Suttogva alig hallhatóan, szemmel láthatóan találatom célba ért, mert egy igazán gonosz vigyor ült arcára.
Istenem!

-Üdv újra Apám!- Szavai hallatán, nyeltem egyet. -Csak nem hiányoztam?- Vigyorgott még mindig rám. -Ja várj nem! Ha hiányoztam volna, akkor nem hagytál volna magamra az egyszem ikremmel, és a halandó anyámmal. Aki ugye mellesleg a Mystic falls-i Tanács vezető lánya volt. Később pedig nem ölettél volna meg, a volt szolgáddal Dallin-el! Nem de?- Érzéketlen arca közel nem volt olyan rémisztő, mint a szavak, amiket hozzám vágott.

-Dallin-t nem a te megölésedre küldtem lányom! Hanem..- Végig sem tudtam mondani, mert valaki szavamba vágott.

-Hanem az enyémre!- Fejezte be mondandómat, Damon Salvatore. Haragom csak még nagyobbá vált, miközben feltünt oldalán Harman is. Ekkor Sarah rá nézett Damon-re, de nem szólt egy szót sem.

*Damon szemszöge.*

-Sarah?- Kérdésem hallatán, olyan hevesen vert a szívem, hogy alig bírtam megállni lábaimon. -Miért nem mondtad soha, hogy Allard az apád?- Lassan felé vettem lépteim, de Harman a vállamra tette kezét, ezzel óvra intve.

-Drága Mr. Damon Salvatore!- Húzta mosolyra arcát, de szemmel láthatóan nem volt őszinte. Lépteit felém vette nesztelenül. -A bolond szerelmes Damon.- Elém érve, kétujjával végig simította arcom. -Sok mindent nem tudsz még!- Kaján tekintete jobban fájt, mint ha megvágott volna kardjával, ezzel pedig tisztában volt. -Apám!- Szólította, de rá sem nézett. -Miért akartad megöletni a volt férjem?- Kérdése feltétele után, rápillantott.

-Mert azt akartam, hogy együtt vezessük a Tanácsot, de az a idióta Dallin beléd szeretett, és nem bírta elviselni a tudatot, hogy te Damon-nek mondtál igent, amikor megkérte a kezedet.- Adta válaszul, de ezzel amúgy sem mondott újat.

-És az ikremnek miért kellett meghalnia?- Mindent tudóan meredt arcomra, bár nem nekem szánta a kérdést.

-Mert csak veszélyt jelentett rád a bátyád! Ahogy most is azt jelent!- Könnyedén dalolta a válaszokat.

-És miért?- Fordította fejét, apja felé ismét.

-Mert csak két vezetője lehet a Tanácsnak. Te, és a választottad. De a mi esetünkben téged akartalak, és magamat. De az aljas áruló inkább veled végzett!- Lihegte ingerülten, azonban ekkor hirtelen elé termett Sarah, és belévágta kardját, amit jól meg is csavargatott benne.

-Köszönöm a szívességet apám! Ezúttal is kinyírattad a bátyámat! De készen állok ezennel átvenni a hatalmat a Tanács felett, de még előtte lesz egy kis elintézni valóm, a drága szeretett nagybátyámmal!- Kihúzta belőle fegyverét, végül eltávolodott a még élő, térdre boruló Allard-tól. -Találkozunk a pokolban Apám!- Mielőtt elhagyta volna az épületet, lassan rám pillantott, és megragadta arcomat, de nem valami gyengéden. Ajkaimra vetette tekintetét, és egy érzéki csókot lehelt rá. -Ég magával Mr. Damon Salvatore!- Elengedve, mit sem törődve semmivel, elsétált. Jómagam csak összetörten néztem utána. -Öljétek meg!- Kiabálta hátra sem tekintve, ezzel Allard-ra célozva.
Visszahozlak Emily, ha addig élek is!