꧁A Vámpírok Hajnala꧂ [TVD]

28. A Bosszú Édes.

Némán meredtem gyönyörű íriszeibe, közben csak arra bírtam gondolni, hogy mennyire is vágytam arra, hogy valami véletlen folytán, rá ébredjen az irántam való szerelmére! Gyengéden fogtam jéghideg kezét, és csak vártam hosszú órákon át!
Több mint száz hosszú esztendővel ezelőtt, annyi mindent megéltünk már Emily! Annyian de annyian szerelmünk közé akartak állni! Nem lehet hogy ilyen hosszú várakozás után, újra elveszítselek! Nem élném túl, ha az irántam való régi érzelmeid, Stefan iránt gyúlna lángra! Belehalnék ha látnom kellene a szerelmeteket!

-Hagyd most Damon!- Lassan vállamra tette kezét Elise, de bennem csak a harag gyúlt fel.

-Hagyj most Boszi!- Ingerülten húztam el magam tőle, rá sem vetve tekintetem.

*Stefan szemszöge.*

Nagyon rég láttam ennyire letörve a bátyámat. Annyira segítenék rajta, de nem tudom hogyan tehetném!
Lassan Madison felé vettem lépteim, végül vele együtt kémleltem a nyitott szemű Emily-t, aki még mindig nem volt tudatánál.

-Mi ez az állapot?- Tettem fel kérdésem, a tekintetét rám szegező idősebb boszorkánynak.

-Valószínűleg a jelen életében történteket éli át újra!- Válasza közben, visszanéztünk a lányra. -Ez eltarthat akár órákig, de lehet hogy napokig is!- Sóhajtása után a saját lányára pillantott. Látni lehetett rajta, hogy abban bízott, hogy a kötelék valóban megszakadt a két lány között.

-Nem akarok megzavarni semmit, de most már segítene nekem valaki?- Aggodalommal teli hangjával szólt közbe, a felém sétáló Aria.

-Van egy ötletem!- Szólalt fel érzelemmentes hangján Damon, ránk sem nézve. -Aria! Hívd fel Dallin-t, és mondd azt neki, hogy önként adom át neki Emily-t, Scott-ért cserébe!- A hallottak után, még az én szavam is elállt.

-Ugye most csak viccelsz?- Feszült kérdőre vonásomat, a földről felálló bátyám mellé lépésem követte. Lassan arcomra vezette tekintetét, de az olyan üres volt, mintha kikapcsolta volna az emberségét. -Damon?- Értetlenkedve vállára tettem kezem, de hosszú percekig nem felelt, pusztán csak meredt rám.

-Valamivel ide kell csalogatni!- Adta válaszát, végül elindult a pince felé. -Szűkében az idő! Hétfőn viszem a diákjaimat, osztálykirándulásra!- Hátra sem pillantva tűnt el, az alagsor sötétjében.

-Teljesen összetört!- Jegyeztem meg, majd a többiekre vetettem tekintetem. -De legyen úgy, ahogy ő mondja! Aria csald ide Dallin-t, amíg mi felkészülünk Christopher-el és Elise-ékkel a fogadására!- Utasításom kiadása után, elindultam bátyám után.

19:22 óra.

*Damon szemszöge.*

A gyengén megvilágított nappaliban, érzéstelen arccal ültem a kanapén, az öntudatán kívüli Emily-vel szemben, egy pohár Bourbon-el a kezemben. Arca fürkészése közben, teljesen gondolataimba belefeledkezve, Aria lelkesedő hangja zökkentett ki, aminek hála oda vetettem pillantásomat. A párja nevét kiabálva, nyakába ugrott örömében. Ekkor szembe néztem, a felém lassú lépteit tevő Dallin-el. Kérdő pillantásokkal bombázott, melyeket néha Emily arcára szegezett.

Jómagam még mindig nyugodtan ültem, karomat az ülőalkalmatosság kartartóján pihentetve, mely kezemben, a még mindig kortyolgatásra váró italomat fogtam. Néha lassú körkörös mozdulatokat tettem csuklómmal, hogy ezzel felkeverjem whiskym ízvilágát.
Viszonoztam érzéketlen pillantásaimat, az ellenségem íriszeibe, amivel még értetlenkedőbbé vált arca.

-Ez mégis mit akar jelenteni Damon? Mi ez a nyugodtság rajtad?- Kérdését nesztelen lépteivel fűszerezte, egészen Emily foteléig haladva. -Miért adod át nekem ilyen könnyen? Mi ez a lemondás?- Lepillantott a magánkívüli lányra, végül magam is így tettem.

-Stefan-t szereti!- Fájó szívvel adtam hangot a gondolatomnak, aminek köszönhetően, a szemem sarkából láttam, hogy ellenségem ismét rám nézett.

-Ez ugye csak egy vicc? A partitok estélyén, végig csak téged keresett!- Hiába hozta tudomásomra, én akkor sem néztem fel rá.

-Mert a tanára vagyok!- Feleltem, végül megittam italomat az utolsó cseppig. Leraktam poharam az eljöttem heverő asztalra, és felálltam lassan. Karba font kezekkel, az ablak felé véve irányomat, egy elfojtott sóhajtásom kísérte, hátat fordítva ellenségemnek.

-És csak ilyen egyszerűen átadod nekem?- Hitetlenkedve vette mellém lépteit, hogy arcomra vethesse pillantását.

-Legalább ezzel le rólom tartozásom, egy régi barátnak! Ha őt megkapod, cserében békén hagyod Aria-ékat.- Szavaimat nem követték tekintetem helyzet változtatása. Továbbra is csak az ablakon meredtem kifelé.

-Tudod barátom!- Határozottan a vállamra tette a kezét. -Ha be lenne kapcsolva az emberségem, talán még meg is sajnálnálak!- Előrébb dőlt, arcomat kémlelve.

-Tudod Dallin, ha hülye lennék, még el is hinném!- Nyugodt válaszomat, egy hirtelen mozdulatom követte. Egy verbénával teli injekciót fecskendeztem, a vállamon éktelenkedő karjába, melynek köszönhetően térdre ereszkedve eszméletét vesztette. -És ez még csak, a bosszúm kezdete drága barátom!- Megvető pillantásomat rá szegeztem. -Megfizetsz mindenért!- Gyűlöletemet el nem titkolva, néztem végig a földön fekvőn.

[...]

*Stefan szemszöge.*

Felvont szemöldökökkel vizslattam végig bátyám munkáját, az alagsorban lévő zárkában állva, ahol az eszméletlen Dallin volt egy vas székhez kötözve, verbinába áztatott kötelekkel.

-Ez nem semmi!- Büszkeségem hallható volt a megjegyzésemből, majd megveregettem vállát. -Mi a terved vele?- Arcára szegeztem tekintetem.

-Hosszú halál!- Rám sem nézve adta válaszát, csak továbbra is fürkészte ellenségünket. Lelni lehetett róla a bosszú szomját, de az alkalma több mint száz év után, végre megadatott.
Így megnyugszik egyszer talán.

-Magadra hagylak bátyám!- Kijelentésemet sóhajtásommal zártam le, végül elhagytam a pincét. Visszatérve a már indulni készülő boszorkányokhoz, egy hálás pillantást vetettem rájuk, amit egy kedvesebb mosollyal viszonoztak. -Köszönünk mindent! Ahogy azt is, hogy levettétek a bűbájt a gyűrűjeinkről. Így legalább már nem fog sóvárogni majd Emily!- Tekintetemet, a nappaliban üldögélő lányra vezettem. -Már ha egyszer magához tér!-

-Magához fog, ne aggódj Stefan!- Madison válasza után visszanéztem rá, arcán pedig jelen volt a sajnálat. Látszott rajta hogy bántja azt, ami a mai nap folyamán történt, bár a boszorkányok nem igazán kedvelik a vámpírokat, szóval érdekesnek tartottam ezt. Egy utolsó hálás mosolyom után, ki kisértem őket, ahogy Aria-t és Scott-ot is.

Az ajtó becsukása utáni megfordulásomat, Christopher megjelenése követte. Kérdő pillantásai azt sugallták, hogy most vajon mi lesz a húgával. Aggódó tekintete elárulta, hogy nagyon szereti őt. Egy biztató mosolyt mutatva, megveregetve a vállát, végül megkértem hogy segítsen felvinni őt a szobájába. Azonban amint visszatértünk a nappaliba, és felállítottuk a lányt, ő felém fordította arcát.

-Hol van Mr. Damon?- Nyugodt hangján feltett kérdése, eléggé meglepett. De mire válaszolhattam volna, eszméletét vesztve összerogyott kezeink közt.

-Ez mi volt?- Ledöbbent Christopher, de még mindig tartotta húgát. Nem tudtam az imént történtekre választ adni.
De szerintem hamar ki fog derülni!