꧁A Vámpírok Hajnala꧂ [TVD]

47. A Suttogás.

1 Héttel később. 15:01 óra.

*Elise szemszöge*

Már három nap telt el azóta, amióta visszatértünk Mystic falls-ba Molly-val, oldalunkon Harman-al. Segített nekünk elhozni Christopher testét Forks-ból, egy sötét bordó koporsóban.
Sajnos nem sikerült a sötét mágiát segítségül hívnunk Mia-val, pedig minden erőnkkel azon voltunk! De valami mindig kilökött engem, vagy őt, a természetfeletti lények holtak földjéről. Tényleg igyekeztünk keresni Christopher lelkét, de mire nyomra bukkanhattunk volna, valamelyikönk lelke, visszatért a saját testébe. Nem voltunk elég erősek a varázslathoz, hogy legalább egyikünk ott maradjon. Ebből kifolyólag sajnos tehetetlenekké váltunk.

Itt ülünk mind a hárman, a Salvatore ház nappalijában, közben Christopher koporsóját kémleljük, ötlet után morfondirozva.
Már csak egy reményünk maradt! Ő pedig az anyám! Megígérte hogy otthon, feltárja családunk legalább ezer éves könyveit, hát ha talál valamit bennük. Mi türelmesen várunk rá, azonban kezdek pont hogy türelmetlen lenni, Molly üres tekintete láttán, plusz mert majdnem óránként hívogat Stefan, Chris állapota iránt érdeklődve, ugyanis ő és Damon, na meg Mia, a kikapcsolt emberségű Emily nyomában vannak, Canada-ban.

*Molly szemszöge*

Üveges tekintettel álltam fel, az ülőalkalmatosságról. Lassú lépteimet Christopher békésen fekvő teste felé vettem, majd lenéztem rá koporsójába.
Elnézve szürke sápadt arcát, csak jobban gyötör a bűntudat! Bele sem akarok gondolni abba, hogy mi történne akkor, ha nem sikerülne őt visszahozni! Emily is örökre elveszne, na és persze Damon is. Senki sem tudná bevégezni a sorsát, csakis az én hibám miatt! Ne adják az ősi boszorkányok, de ha mégis így lenne, én azt soha nem bocsátanám meg magamnak! Soha!
Óvatosan megsimogattam jéghideg arcát, közben potyogtak könnyeim. Nem sokkal később mellém lépkedett Elise, és lassan hátamra simította tenyerét. Belepillantottam elkeseredett szemeibe, aminek láttán csak jobban rám tört a sírás. Együttérzően karjai ölelésébe vont.
Ha csak egy esélyem lenne! Ha csak egyetlen egy! Én örökké Christopher oldalán maradnék! Az a hős tett amit végbe vitt, az volt élete legnagyobb bolondsága! De a legszebb dolog is, amit valaha kaphattam.

*Stefan szemszöge*

Már napok óta csak Canada utcáit szeltük hárman, azzal a furgonnal, amit még a Falkavezér adott a küldetésünk céljából. Azonban egyszerűen sehol nem találtuk Emily-t.
Szerintünk még nem lephette meg Allard bátyját, bármit is tervezzen vele. De ami biztos, hogy úgy is meg akarja majd ölni őt, azonban ahhoz még nem elég erős. Ebből kifolyólag valami teljesen más dolgot tervezhet. Mia teóriája szerint, hadsereget készülhet alkotni, de ebbe még belegondolni is szörnyű!
Már órák óta vezetek, bátyám pedig harmadik tagunkkal beszélget, a kocsi platójában üldögélve.

*Emily szemszöge*

Mit sem törődve az eddigi szánalmas kis életemmel, ki élvezem örök létem minden édes percét!
A semmiből jött az ötletem, hogy mi lenne, ha vásárolgatnék egy két új ruhát.
Vásárolni? Na ezt hagyjuk is! Fogalmazzunk úgy, hogy elveszem azt ami jár!
Betérve az egyik kis üzletbe, kiraktam az ajtóra, a "zárva,, feliratos táblát.
Na szórakozzunk egy kicsit!

[...]

Az üzletben lévő két eladónő, mondhatni teljesen a hatalmam alatt álltak! Semmit sem tudtak magukról, csak kába tekintettel tűrték harapásaimat. Mindeközben a dögösebbnél dögösebb ruhákat válogattam ki magamnak.

-Szerinted?- Mellkasomhoz emeltem, egy fekete mély dekoltázsú felsőt, a szöszi lány felé fordulva, azonban ő csak zombi üzemmódban bámult rám. -Én is így gondoltam!- Kaján vigyoromat megvillantva, arcom elé emelve a ruhadarabot, megvizsgáltam jobban a szépségét. -Ettől teljesen elalél majd James! Könyörögni fog, hogy fogadjam vissza, de hát kár is a szavakért! Beváltom a régi engedélyét, amikor ugyanis önszántából felajánlotta nekem a nyakát, hogy bizonyítsam vámpír valómat. Hát most majd meglátjuk, hogy ki marad alul!- Egy önelégült vigyorral, beraktam a darabot, a többi holmimat rejtő reklám táskámba.

17:21 óra.

*Molly szemszöge*

Némán üldögéltem az alvó Mamám ágyán, a kórházban. Fürkésztem békés arcát, aminek láttán egy halvány, de mégis fájdalmas mosoly ült arcomra. Igyekeztem elnyomni, a lélek marcangoló bűntudatom, ami időközben belém hasított.
Hatalmas sóhajtásomat, kezem mozgása követte, miközben tenyerembe vettem egy szem élő családtagom kezét.

-Mama.- Elmerengő, de mégis szomorú suttogásom, betöltötte a helyiséget. -Úgy hiányzol!- Lepillantottam kézfejére, üveges tekintettel, amin elidőztem egy darabig. -Annyira vágytál arra, hogy együtt menjünk majd az alapító bálra.- Ismét elfogott a sóhajtás. -De erre nem lesz esélyünk!- Fájdalmasan adtam hangot szavaimnak, aminek hatására, legördült könnyem arcomon.

-Molly!- Hallottam suttogni nevemet, én pedig nyomban arcára szegeztem tekintetem, de ő ugyanúgy békésen aludt. Meglepetten és értetlenkedve, lassan körbe néztem a szobában. Azonban ezt felfogtam, egyfajta hallucinálásnak.
Ismét visszapillantottam szeretett Mamámra, tovább fürkészve őt, az ébredésében reménykedve. -Itasd meg a véreddel!- Ismét hallottam a különös suttogást, de ezúttal felpattantam az ágyról riadtan. A félhomályba burkolózott helység közepére, szegeztem szemeim látását, de nem láttam semmit. Félelmemnek köszönhetően, nyeltem egyet. Egy darabig kémleltem még a helyiséget, később az ágyon fekvőre néztem.

-Mi a fene folyik itt?- Alig hallhatóan tettem fel kérdésem, bár magam sem tudtam, hogy miért adtam hangot gondolatomnak. Lassan hátrálni kezdtem az ajtó felé, azonban hirtelen valami hideg, és zsibbasztó érzés uralta el hátamat. Kikerekedett szemekkel fordultam meg, de amit akkor láttam, attól még a lélegzetem is elállt.