Bármit (befejezett)

3. Értelmetlen összeveszés

Gyönyörű idő volt. Ezen a vasárnapon a Nap sütött,  gyenge szellő hozott friss levegőt, a madarak csicseregtek. Boldogan baktattam a Varázslók földje felé, úgy értem a parkba, ugyanis Emmával fogok talizni.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy elsőre nem hallottam Lia hangját.

-Bea! Bea!-hallottam meg végül Lia hangját, aki hátulról futott felém, fehér, bolyhos kutyájával Havaskával.
Hirtelen összerezzentem, aztán felismertem osztálytársam hangját. Mire megfordultam,  ő és a kutyája utolértek.
-Szia Lia!-köszöntem, miközben Havaskát simogatással üdvözöltem.
-Csak hogy utolértelek!-kapkodott levegőért.
-Íjj bocsi nem hallottalak! Elsőre...-tettem hozzá.
-Vettem észre! -nevetett Lia
-Tudod milyen vagyok- mondtam miközben a kezem a hajamhoz emeltem- végre van ötletem az íráshoz.
-Nah ez remek!
-És veled mi újság?- kérdeztem, mert ne csak én beszéljek!
-Hát minden rendben.
-Akkor jó.
-De most mennem kell, megyünk vendégségbe.
-Rendben, jó szórakozást!- mondtam kicsit sajnálkozva.
-Köszi, neked is! Holnap tali a suliban!
Na erre jobb kedvem lett.
-Akkor holnap!- vágtam rá, majd elköszöntünk.

Már elég közel voltam a Varázslók földjéhez (szokjátok meg kérlek, hogy az a park!), de Emmát még nem láttam sehol, ezért leültem egy padra.
Nem kellett sokat várnom, szerencsére Emma pár perc múlva már itt volt.
-Halii-köszöntem izgatottan.
-Halii- kaptam a szintén izgatott választ.
-Végre megalkottam a teljes storyt a fejemben!- pattantam fel
-Ááá végre!- sikoltott fel a barátnőm.

Vagy tizenegyszer körbesétáltuk a Varázslók földjét, mire végeztem.
Szemünk csillogott a boldogságtól.
-És most te jössz!- mondtam elégedetten mosolyogva- Már alig várom a folytatást! Engem a kívancsiság fog a halálba vinni!
-Azt el is hiszem! -nevetett Emma , majd sejtelmes mosolyra húzta a száját- Igazán izgulni fogsz, miközben mesélek!
Azzal folytatta tovább.

Lefagyva bámultam magam elé. Ezt már túlzasnak tartottam. Elég nagy túlzásnak.
-De Emma...-kezdtem lesokkolódva
-Igen?- kérdezte gyanakodva
-Nem gondolod... hogy nos... hogy is mondjam? Ez kicsit túlzás?-böktem ki nehezen.
-Túlzás? Ugyan mi ebben a túlzás?- kérdezte amolyan semmilyen érzelemmel.
És akkor belekezdtem az építő kritikámba, ami mindent megváltoztatott.
-Az szerintem elég nagy túlzás, hogy az örökvidám barátnő, örök búskomorrá változik, a fiú pszichopatává változik, felbukkan egy körözött gyilkos, és ennek tetejében a főszereplő öngyilkos lesz! Miután végzett magával teljes a káosz, és csak veszekedés és öldöklés van!-jött ki belőlem egyszerre.
Emma lesütötte a szemét, és egy könnycsepp gurult le az arcán.
-Tudod, hogy nem úgy ért...
Sajnálkozva közeledtem felé, és már támogatólag átkaroltam volna, de ekkor mérgesen pillantott rám. Hátrahőköltem. Szemével ölni tudott volna.
-Ezt én találtam ki, én vagyok az író!
A szereplőkkel... Bármit megtehetek! Bármit!- ordítozta magából teljesen kikelve -Ha én így akarom, így is lesz! Legyen az bármi!
Ijedt szemekkel néztem Emmára. Így még sosem kelt ki magából.
-Sajnálom, csak egy jó tanácsot aka...-próbáltam menteni a menthetőt, de semmi sikerrel.
-Nekem te ne adj tanácsot! Az én kitalációimat amúgy is többen olvassák!
A földre néztem zavaromban, hogy most ez hogyan jött ide, azt nem tudom.
-Emma...-kezdtem feleszmélve
De semmi esélyem nem volt a békülésre, ugyanis Emma már futott hazafelé.
Jobb futó vagyok nála, simán utolérem. Utána lódultam. Már a fele távot behoztam, mikor egyszer csak hirtelen elestem. Elég rég estem már, így nem igazán értettem, hogy mégis hogyan eshettem el ilyen fontos pillanatban.
-A francba!- nyögtem fel
Semmi bajom, csak a tenyerem horzsolódott fel kicsit. Miután felfogtam a történteket és felálltam, Emma már nem volt sehol. Mintha csak a sors intézte volna a hirtelen esésemet.

Este ráírtam több helyen is, hívni is próbáltam, de elérni nem tudtam. Ezt nem hiszem el, hogy ilyen semmiségen vesszünk össze! Na nem baj, majd holnap suliban kibékülünk.