Bármit (befejezett)

6. Kórházban

Az utolsó amit láttam, az a bizonyos piros autó volt, lepergett előttem az életem, aztán elsötétült minden.

Lassan kinyitottam a szemem. A feketeség után, most fehérség következett. Ilyen lenne a mennyország?
Kezdtem tudatom birtokába kerülni újra. A szemem megszokta a hirtelen nagy mennyiségbe beáramló fényt, és rájöttem hogy ez nem a mennyország.
-Még élek?- kérdeztem nyöszörögve.
-Igen, még élsz!- ölelt meg könnyes szemmel anya.
Apa is ott állt anya mellett, és habár ő nem olyan érzelmes, mint anya, azért látszott rajta, hogy megkönnyebbült
Ez nem a mennyország, hiszen még élek. Ez egy kórházi szoba.
Az éles fájdalom tudatta velem, hogy mi történt.
- Éppen egy kollégával beszélgettem, amikor apáddal kaptuk a vészjósló hívást.- kezdett a saját részébe anya -megtudtuk hogy elütött egy autó. Azonnal kocsiba pattantunk és kimentünk a helyszínre. Amikor odaértünk épp beemeltek...
Itt elakadt. Nagyon megviselhette a látvány.
-Beemeltek a mentőautóba - folytatta szomorúan apa - a piros Wolsvagen roncsa a zebrán terült szét. Borzalmas volt. Aztán elhoztak ide, mi meg jöttünk utánad. Amióta itt vagyunk 5 óra telt el.
Szomorúan és fájdalmasan néztem a szüleimre, a kórházi ágyon fekve.
-Mikor mehetek haza?- kérdeztem reménykedve.
-Amint az orvosok azt mondják. Holnap még nem.- válaszolt apa.
Lemondóan próbáltam valami kényelmesebb pózba váltani.
-Holnap meglátogatnak a barátaid is.- mondta erre anya.
Bejött egy nővér, és kitessékelte a szüleim.
-Viszlát Kincsem!- köszöntek el tőlem.
Szomorúan néztem utánuk, majd a plafont kezdtem bámulni.

Másnap délután nagy örömömre, tényleg meglátogattak a barátaim. Lia és Matyi jött be hozzám.
-Sziasztok!- köszöntem vidáman, de kissé erőtlenül.
-Szia Bea!-köszöntek nekem egyszerre.
-Szörnyen nézel ki!- állapította meg Lia, a nyilvánvalót.
-Eddig úgy is éreztem magam.
-Nem kellett volna hagynom téged csak úgy elsietni- motyogta bűnbánóam Lia.
-Ugyan nem a te hibád!-mondtam biztatóan, és rámosolyogtam.
-Az az autó szinte a semmiből jött!- szólalt meg Matyi.
És ezután újra meghallgathattam a balesetemet egy másik szemszögből. Pontosabban két egyező szemszögből.

-Miután elköszöntél tőlem- kezdett bele Lia-  pár perc pakolászás után, én is elindultam. Matyi mondta hogy eljön velem egy darabig, így hát együtt indultunk a zebra felé. A járdán azonban lefagytunk.
- A zebrán lépkedtél. Mintha ólomból lettek volna a lábaid- folytatta Matyi- és az a piros autó a semmiből tűnt fel! Egy másodperc volt az egész.
-Szinte fel sem fogtam mit látok.- vette át a szót a barátnőm- Elhagyta egy sikoly a szádat.
-Meghalok. Ez hagyta el a szádat.- szörnyülködött az emléktől Matyi is- Aztán egy hatalmas nagy csattanás.
-Tényleg azt hittük hogy meghalsz!
Csend következett. Mindhárman borzongtunk a szörnyű emléktől.
A csendet Matyi törte meg.
-Lesokkolódva álltunk, szerencsére Balázs felrázott minket, és szóltunk az osztályfőnökünknek, aki azonnal intézkedett. Szörnyű volt!
Szipogtam egyet, majd 1 perc után megkérdeztem a sulival kapcsolatos dolgokat, utána meg megpróbáltam valami vidám téma felé terelni a szót.

Kezdett letelni a látogatási idő.
-Köszönöm! Köszönök mindent nektek!- mondtam hálásan elbúcsúzóul. A nővér kiterelte mindkét barátomat.

Egy óra elteltével meghallottam az egyik nővért panaszkodni, vagy nem tudom minek nevezzem ezt.
-Hihetetlen, mindenki ma akar ehhez a balesetezett kislányhoz jönni? Nem győzöm nézni az órát!
-Legalább ennyi öröme legyen!- csitította egy ezek szerint higgadtabb nővér.
Erre aztán fülelni kezdtem. Ugyan ki jöhet még hozzám? Kíváncsi lettem.
Nem kellett sokat várnom.
Hamarosan megmozdult a kilincs. Emlékfoszlányok hasítottak a szemem elé, amint megpillantottam újabb látogatómat. Ez nem lehet igaz!