Bármit (befejezett)

13. A feltételezés

Meghökkenve néztem hol a füzetre, hol átázott pizsamámra.
Plusz azt még hozzátenném, hogy a takaró is jócskán kapott belőle.

Hirtelen ötlettől vezérelve telefonomért vetődtem. A füzet mellé feküdtem úgy, hogy jól látszódjon az, hogy vizes lett minden, engem is beleértve. Egy kattintás volt az egész, a fotó már kész is volt.
Megnyitottam a galériát, meg akartam nézni a bizonyítékot. A kép a szemem előtt tűnt el. Nem, nem én töröltem ki!
Mégcsak a kukában sem volt sehol.
Egy halk sóhaj hagyta el számat, majd újrakezdtem a műveletet. Ez a kép is ugyanúgy tűnt el.
- A fenébe!- sziszegtem fel egy cseppet hangosan
Harmadszorra is megpróbálkoztam a képpel, harmadszorra is ugyanaz történt.

Áhh, úgysem hinne nekem senki! Simán mondhatnák azt is akár, hogy megoldottam ezt egy vödör vízzel!
Gondoltam ezt feladva magamban.
Ekkor a falak gúnyos nevetést sugároztak felém - valószínűleg nekem címezve, így csak én hallhattam - majd egy ismerős hang szólalt meg a fejemben : Igazad van!
A három kép újra megjelent a galériámban. Az elsőn ijedten, a másodikon unottan, az utolsón pedig mérgesen nézek a kamerába.

Fáradt voltam, mégis sokáig forgolódtam. Holnap muszáj a barátaimmal beszélnem a feltevésemről! Végül szörnyen lassan elnyomott az álom.

-Suli után muszáj beszélnünk egy eldugott helyen! - mondtam, a reggel az udvaron összehívott barátaimnak- Fontos!
- És most nem tudjuk megbeszélni? -kérdezte Matyi tőlem
-Nem igazán, senki nem hallhatja!- feleltem suttogva
- Miről lenne szó?- vitte tovább a kérdések sorát Lia - Kíváncsi vagyok, vajon mi lehet az?
- Most nem mondhatom meg ezt sem -
csóváltam a fejem
- Nekem is kell majd valamit mondanom- váltott át barátnőm kérdések sorából közlésre- Lehet köze lesz a kettőnek egymáshoz...
- Nekem még mindig fogalmam sincs, hogy miről van szó -  szólalt meg Matyi is - De majd úgyis megtudom.

Tollammal játszadoztam unalmamban. Néztem a kék tollat, majd kopogtatni kezdtem vele.
- És mégegy egyenletet felírok házinak- hallatszott a matektanárom hangja
Megszólalt a csengő. Ezegyszer nem riasztott fel, már vártam. A napot végig szenvedtem, alig bírtam kivárni, hogy elmondhassam a többieknek elméletemet.

Egy földúton bandukoltunk egy erdő felé. Erre igen kevesen járnak. Inkább csak lovasok, vagy tanyasiak.
Körülnéztem, hogy megbizonyosodjam róla, hogy tényleg nincs itt most senki.  Számat szóra nyitottam, de nem bírtam megszólalni, pedig egész nap erre készülök. Próbáltam összeszedni gondolataimat, de hirtelen nem ment.

-Akkor kezdek én!- szólalt meg Lia, akire hálás pillantást vetettem.
-Szóval, Petra azt mondja, hogy nos... -ránk nézett- valaki irányítja.
-Az a Petra? - kérdezte kikerekedett szemmel Matyi - Az osztálytársunk?
Lia bólintott.
-Igen, ő. -majd folytatta-  Azt mondta, olyan mintha iranyítanák, ő nem akar Beával bunkó lenni.
-Ez nehezen hihető- szólt közbe Matyi
Gondolkozva néztem a szőkésbarna lányra. Ami velem történt, azok után nem lehetetlen.
- Pedig ha tudnád, ami utána történt! Akkor nem kételkednél!- szólalt meg bölcsen Lia
-Halljuk akkor!- rendelkezett Matyi
-Ezek után kékes csillogást vettem észre a szemében, és egy ismerős arc villant fel. - mesélte tovább- majd mintha az a valami vagy valaki tenyleg elkezdte volna irányítani, rámkiabált, hagyjam békén.

Közben én is feloldottam a telefonom. Megmutattam a tegnap este készült három képet. Elmagyaráztam a történteket. Döbbenten, lefagyva néztek rám. Ekkor kimondtam a szót. A szót, amit pirossal írtam. A szót, amely ezt a sok balszerencseséget okozta.
(...)

Hirtelen valami történt, és mi már nem az erdőben tartózkodtunk.