Bármit (befejezett)

5. Autóbaleset

Egy hét telt el Emma eltünése óta. Olyan mintha kámforrá vált volna, mintha egyszerűen elszublimált volna. Hiába próbáltam kiverni a fejemből - legalább egy-egy percre - nem sikerült. Meglepődve vettem észre, hogy a wattpados irományait olvasgatom.

Napjaimat leginkább Liával töltöttem. Hogy őszinte legyek, bűntudatom van, hogy ehhez Emmának el kellett tűnnie. Eddig Liával sokkal kevesebbet foglalkoztam, pedig nagyon jó barát. Érdekes módon elment a kedvem az írástól, pedig mindig is ennek szenteltem az életemet, inkább a futást kezdtem nagyon komolyabban venni. (Igaz eddig is szerettem.) Minden este 3 és fél km-t futottam.
Jegyeim ugyan nem romlottak, de unottabban ültem végig az órákat.

Az öltözőben vártunk a tanárra. Bekötöttem a jobb lábamon lévő cipőt is. Felnéztem.
-Itt a tanár!- szólt be az ajtón Cecília.
Legalább levezetem a feszültséget, gondoltam magamban. Gondoltam!
-Menjünk!-néztem Liára, majd csendesen felálltam, és elindultam a tornaterem felé.
A tornateremben automatikusan beálltam a tornasorban elfoglalt helyemre.
Mint egy lassított felvétel, bejött a tanárunk is.
Kérlek fussunk! Néztem rá reménykedőn, a többiek tudták hogy mire gondolhatok. Aztán megszólalt:
-Kérlek üljetek le a padra. Ma a balesetmegelőzésről fogunk beszélni.
-Balesetmegelőzés?- fakadtam ki hirtelen, de rögtön a szám elé is tettem a kezem.
-Talán nem tartja fontosnak, Bea kisasszony?
Erről szó sem volt, de mégis miért ilyenkor beszélünk róla? Ez az amit nem értettem, másik hogy mégegy óra amin járhat az agyam. Hurrá!
-Sajnálom! - mondtam, majd innentől jobbnak láttam csöndben maradni. Igazán unalmasan és szenvedősen telt ez az óra is.

Órák után megbeszéltem Liával azt, hogy másnap átmegyek hozzájuk. Aztán nem tudom, hogy mi ütött belém, de bár ne éreztem volna késztetést rá!

Eszembe jutott Emma, ezért gyorsan elkezdtem búcsúzkodni. Már nagyon szerettem volna ott lenni a Varázslók földjén, csak azt nem értem, hogy miért, de nagy volt a vágy rá.
-Ez remek ötlet! - mondtam egy mosolyt küldve Lia felé - Akkor holnap suli után nálatok. Szia!
-Szia!- hallottam a hangját, miközben sietősen megindultam a kijárat felé.

Mindenkinek odaköszönve, szinte már futva indultam a park felé.
Azért a józan eszem nem teljesen ment el. A zebránál megálltam és figyelmesen körülnéztem. Sehol senki. Elindultam. Lábaimat egymás után rakoskadtam. Az idő lelassult velem együtt. Túl voltam egy fehér csíkon, aztán kettő fehér csíkon, és jött volna a harmadik, amikor hirtelen kiabálásra lettem figyelmes. Balra néztem. Egy piros autó tűnt fel a semmiből, és egyenesen száguldott felém. A kiabálást már nem hallottam, csak a kocsi voltunk és én. Hallottam a szívverésem. Futni akartam, de a lábam földbe gyökerezett.
Meghalok, most biztosan meghalok. A kocsi egyre közeledett. Szemeim kitágultak. Pár méter volt már csak köztünk. Az életem lepergett előttem.
-Meghalok!- sikítottam egy utolsót, de legbelül reménykedtem, hogy nem ma találom halálomat, majd fájdalom robbant a testembe, és minden elsötétült.