SasuSaku: Az elfeledett bűn

1. fejezet

Sakura:

Hét év.

Hét év telt el a szörnyű balesetem óta, amiben kis híján az életemet vesztettem és nemcsak az én életem volt veszélyben, hanem a kisfiamé is. A baleset előtti időszak egyszerűen törlődött az emlékezetemből, fogalmam sincs, hogy mit csináltam előtte és a legfontosabb...

Ötletem sincs ki a gyermekem apja.

Minden pénzemet nyomozókra, ügyvédekre költöttem, hogy kiderítsenek valamit a megmentőmről és a gyermekem apjáról, de mintha tűt kerestünk volna a szénakazalban. Kamerafelvételek tucatjait nézték át, adatbázisok rengetegét fésülték át, de minden hiába volt. Senki nem tudott semmit. Már az is megfordult a fejemben, hogy erőszak áldozata lettem, de amikor sötét gondolataimat megosztottam Tsunadéval, ő biztosított róla, hogy nem az történt, amire gondoltam. Elmesélte, hogy az életembe berobbant a nagy Ő és a rózsaszín köd teljesen elvakított. Alig tudtam elhinni ezt a sok összehordott badarságot, hisz nem tudtam volna a racionális énemről elképzelni, hogy egyik napról a másikra szerelembe essek és olyan elővigyázatlan lennék, hogy védekezés nélkül szeretkezzek...

Faggattam Tsunadét a gyermekem apjáról és a megmentőmről is, de csak kemény csatározások árán sikerült kihúznom belőle, hogy egy és ugyanazon személyről van szó. Adott egy külső leírást, és elárulta a nevét.

Sawako.

Minden létező Sawako nevű embernek utánajártam, aki a bolygón él, de egyikük sem a keresett személy volt. Mintha elnyelte volna őt a föld... mintha nem is ebből a világból való lenne. Tsunade ezután több információval nem tudott szolgálni, vagy nem is akart...

A gyűrűsujjamon levő fekete gyűrűre tekintettem, mely a napfényben fehéren szokott felvillanni. Több tucat ékszerészt megjártam, de egyikük sem tudta megmondani, hogy milyen ásványból készült a gyűrűm. Az ékszerrel nem jutottam előrébb, de legalább a kéretlen kérőket távol tartotta tőlem.

A fejemben egy ígéret visszhangzott, amikor mindig kételkedni kezdem magamban.

„Egy nap vissza fogok térni hozzátok!"

Szinte hallottam selymes baritonján, ahogy az ígéretét suttogta nekem. Megnyugodtam tőle. Más talán őrültnek tartana, amiért ilyen kitartóan várok rá, hisz átejtett a pasi és otthagyott a kórházban a gyerekünkkel. Egyedül kellett felnevelnem Daisukét, de egyetlen percét sem bántam meg az anyaságnak. Olyan szeretettel halmoztam el a kisfiunkat, amit én nem kaphattam meg gyerekkoromban, ráadásul nem akarom, hogy olyan nehézségeket kelljen átélnie, mint nekem kb. ilyen idősen.

Ha hirtelen berobbanna az életembe a titokzatos Ő, akkor hogyan reagálnék rá? Sokat gondolkoztam ezen a kérdésen, szinte biztos voltam benne, hogy fel fogom ismerni ezt a Sawakot!
Sírnék? Elképzelhető.
Dühös lennék? Szinte biztos.
Megpofoznám? De még mennyire!