𝐶𝑎𝑠𝑡𝑎𝑤𝑎𝑦

🥑20🥑

Szeptember 16. Szerda

Miután mindennek elhordtam Roxit, indulatosan kivágtattam az öltözőből. Bárcsak ne tettem volna. Amilyen gyorsan kinyitottam, olyan gyorsan be is csaptam szegény ajtót. A lányok kérdőn néztek rám.
-Nem Áron volt a felvételen. Vagy ha mégis, most nem vele van Roxi.-mondtam, majd a falnak dőlve lecsúsztam, és sírni kezdtem. Zoé és Eli mellém ültek és átlaroltak.
-Ha a bátyám ilyen idióta, akkor nem érdemel meg téged!-simogatta a hátam El. Zoé csak bólogatott.
Mikor elmúlni látszott a sírásom felvettem a  hátamra a tatyómat, amit utolsó óra lévén lehoztam. Lányok befejezték az öltözést, és kimentünk az helyiségből. Végigbaktattunk a sulin, majd kiérve a friss levegőre sóhjtottam egyet. Rajtam még mindig ott volt a kapott pulcsi, az enyém a táskába volt gyömöszölve. Az úton nem beszéltünk, csak elköszöntünk Zoétól mikor levált. Én gondolkodtam, Eli nem tudom mit csinált, de nagyon el volt foglalva valamivel. A gondolataim össze-vissza cikáztak. Majd megálltak egy helyen. Annál a pontnál, amikor Kriszel kijöttünk az erdőből, és vakuk ezrei villantak a szemembe. Beugrott valami. Amin már eleget jártattam az agyam. Hogy ő mennyire hasonlít Noahra. De van itt egy bibi vagyis egy pár. Noah egy színész. Amerikában él, és tudtommal nem beszél magyarul.

Az elmélkedésből a hazaérkezésem szakított ki. Megölelve Elit elköszöntem tőle, majd bementem a házba. Lerúgtam a cipőm, és kettesével szedve a fokokat rohantam fel a lépcsőn. A táskám ledobtam az ágyam mellé, én pedig belevetődtem a maci ölébe, akinek még mindig nincs neve. Oké, mostmár tényleg keresek neki valamit. Persze tanulás után. A nyelvtan nem oldja meg magát. Furcsa módon nem tudtam Kriszre gondolni, pedig azt hittem majd eltereli a figyelmem.

Egy órás szenvedés után kiokoskodtam a nyelvtant, majd eldobtam a könyvet a szoba másik felébe. A távolság fontos! Éppen elvetődtem volna az ágyon megint, mikor csengettek. Szitkozódva mentem le a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót, majd csodálkozva néztem a smaragdszemű fiúra, akinek-még mindig-a pulcsijában feszítettem.
-Látom tetszik a pulcsim-kacsintott, mire elpirultam.
-Miben segíthetek?-kérdeztem, majd beinvitáltam a házba.
-Unatkozom-görbült le a szája. Én csak nevetve mentem a konyha irányába, ahova követett.
-És én hogy jövök a képbe?-vettem elő egy nagy tálat.
-Gondoltam te is unatkozol, ezért átjöttem-ült le az egyik bárszékre.
-Igazából nem unatkoztam, de ha már itt vagy süthetnénk muffint-gondolkodtam, majd a tál mellé raktam a hozzávalókat. Hátranéztem a vállam fölött Dávidra, aki csillogó szemmel állt fel, és jött mellém.
-Oké, én összekeverem a hozzávalókat, te addig vedd elő onnan-mutattam az egyik szekrényre-a muffinformákat.
-Igenis, séf-nézett rám komolyan, de nem sokáig mert elnevettük magunkat.
Minden a legnagyobb rendben ment, nem égettük fel a házat. Viszont ami kicsit aggasztott, hogy se Bence, sem az ikrek nem voltak itthon. Hívtam is Barnit.
-Húgi!?-szólt bele a telefonba, mire kissé megnyugodtam.
-Hol vagytok?-kérdeztem, miközben kivettem egy muffint a formából. Ezt követte a többi 50.
-Elmentünk bevásárolni-válaszolt.
-Igen? És hova? Angliába?
-Nem, ide a plázába, de Krisit egyszer elvesztettük, és nálam volt a telefonja, aztán...-itt Barni hangja megszünt, és Bence vehette kezébe a telefont.-aztán Barnabás drága talált magának egy csajt!-mondta nevetve, mire én is felnevettem.
-Megvan a száma?
-Más is megvan-mondta perverz hangnemben.
-Oké, nem akarom tudni  a részleteket-nevettem-Na jó, vásároljatok sziasztok!-nyomtam ki még a válasz előtt a tesóimat. Dávid kérdőn nézett rám.
-A bátyáim shoppingolnak-mondtam.
-Vannak bátyáid?-váltott csodálkozóra tekintete.
-Igen, Bence az osztálytársad nem? Vagy csak évfolyamtárs?-gondolkodtam.
-Évfolyamtárs-bólintott, majd beleharapott a muffinba. Egy perc néma csend a finomságnak.
-Na, ízlik?-kérdeztem, mikor beletörődtem, hogy rövid élete volt szegénynek. Rövid, de szép.
-Isteni-válaszolt, mikor lenyelte a falatot. Én is elvettem egyet a sütiből, és megkóstoltam.
-Oké, akkor most díszítsünk!-vettem elő mégegy tálat, amibe kikevertem a masszát a tetejére.-vedd elő légyszi abból a fiókból-mutogattam-a cukordíszket-Dávid mosolyogva tette amit kértem.

Már majdnem kész voltunk, mikor valami csattant az arcomon. Odanyúltam, és a fél arcomon elterülő mázból leszedtem egy kicsit. Dávid röhögésbem tört ki. Kipukkant a zsák. Szokott az ilyet csinálni egyáltalán?
-Nem nevet, együttérez!-néztem komolyan, majd én is elnevettem magam a helyzet abszurditásán.
-Hogy tudtad kidurrantani ezt a zsákot? Ez normális?-kérdezte kicsorduló könnyeit törölgetve.
-Ehhez olyan született tehetség kell, amilyen csak nekem van!-megint az arcomhoz nyúltam, és az újjamra kenődött masszát megkóstóltam-de legalább ez fonom lett.
Egy kis hideget éreztem az arcomon. Meglepettem kaptam tekintetem a koncentráló fiúra. Egy kissé vizes ronggyal kezdte el letörölni az arcom. Megmosolyogtatott a látványa. Tökéletes ajkai kissé elnyíltak, smaragd szemei csillogtak. Arca kissé piros volt a nevetéstől.
Mikor az egész mázad leszedte az arcomról mosolyogva megöleltem.
-Köszi-suttogtam-de!-váltam el tőle-rakhatod rá a cukrokat-mutattam a díszek felé. Mivel az arcomról lemosott sokszor említett mázat már nem tudtam felhasználni az utolsó 5 darabra, ezért azokra kentem egy kis Nutellát. Mikor készen lettem elégedetten néztem a végeredményre.

Bólintva egyet vettem fel a tálat, amibe raktam a muffinokat, majd elindultam a nappali felé. Dávid követett. Az említett helyiségben leraktam az asztalra a tányért és levetettem magam a kanapéra. Benyomtam a TVt, majd felpillantottam az engem néző fiúra.
-Maradt valami az arcomon?-kérdeztem.
-Nem, csak olyan gyönyörű vagy-válaszolt halkan, majd leült mellém. Arcom pírben úszott, ezért próbáltam minnél jobban a távirányítóra figyelni. A TVben nem ment semmi érdekes, ezért úgy döntöttem, hogy rácsatlakozok a telefonommal. Egy gyors varázslat elvégzése után-ami nálam a képernyő tükröző gomb megnyomását jelenti-tanácstalanul néztem Dávidra.
-Mit szeretnél nézni?-tettem fel a számomora nagy dilemmát okozó kérdést.
-Téged-ez a pali, hogy tud ennyire zavarbaejtő lenni, arra még rá kell jöjjek.
-Azon kívűl?-tereltem a témát.
-Vasököl?-gondolkodott.
-Még nem láttam.
-Tetszeni fog!-a kezébe adtam a telefonom ezzel jelezvén, hogy keresse meg a filmet.

Éppen egy megkérdőjelezhető jelenet ment, amikor is egy kisfiú kiásott egy robotot ami megmentette attól, hogy lezuhanjon a szakadékba, amikor is betoppantak a bátyáim. A fejem felkaptam Dávid válláról, és felálltam.
-Ez ki?-kérdezte rögtön Krisi.
-Dávid-válaszoltam-szomszéd.
-Igen?-méregette maffiavezéreket megszégyenítő módon a mellettem mosolyogva álló fiút.
-Igen-néztem furán a cselekedetére.
Barni és Bence éppen elsunnyogni készültek a szobájukba, de utánuk mentem, és mindkettőjüket a fülüknél fogva visszahúztam.
-Áu, áu, áu-mondták egyszerre.
-Ez jár annak, aki rám akarja hagyni a pakolást-vontam vállat mikor elengedtem a fülüket.
-Ú-ú-ú ez a Vasököl?-nézett izgatottan a TVre Bence, mire az ikreknek felcsillant a szemük. Mint a kisgyerekek...
-Igen-válaszolt helyettem Dávid. Drága bátyáim a fülrángatás után is képesek voltak rámpasszolni pakolást... szuper! Sóhajtva mentem a konyhába, és nekiálltam kirakodni a végtelennek tűnő vásárolt dolgokat. Takarítószertől a kajákig mindent vettek a fiúk. Még jó, hogy Bence elkezdett dolgozni. Bár ezzel nem igazán tud eltartani minket, van dugi pénzünk, meg bankszámla, úgyhogy az anyagi része a dolognak egy pár évig le van rendezve. Mikor már majdnem mindent kipakoltam csengettek. Mi van ma mindenki unatkozik?

Az ajtót kinyitva egy csomagot véltem felfedezni a lábaim előtt. Nekem volt címezve. Felkaptam majd bevittem a nappaliba, és leültem a földre pont úgy, hogy ne zavarjak senkit. Mikor kibontottam a dobozt előszőr egy igényesen becsomagolt levélen állapodott meg tekintetem. Egy ideig nézegettem, majd letettem magam melle, gondolva megvár az. Egy újjabb egyben vaskosabb boríték is található volt a csomagban. Azt kinyitottam. Pénz volt benne. Ez fura... Inkább ezt is magam mellé helyeztem. Legalul egy képkeret volt lefordítva. Megfordítottam, majd kérdőn néztem rá. Egy fekete hajú lány, két úgyszint éjsötét hajjal rendelkező személlyel áll mosolyogva. Családi kép. A kislányt jobban megvizsgáltam. Szemei vörösek voltak. A szüleire tévedt a tekintetem. Meglepetésemre a felnőttek szemei is tűzben égtek. Beugrott egy kép. Lecsuktam a szemem, és vártam. Kíváncsi voltam, mi lesz most. Az agyam ezt a képet vetítette csak le. Egy ideig néztem, majd mikor kinyitni készültem a szemem elindult egy felvételhez hasonlító emlék.

-Alexa! Gyere le, itt vannak a nagyiék!-kiáltott egy ismeretlen hang. Egy női hang.
A sötét hajú, vörös szemű kislány izgatottan szaladt le a lépcsőn. Megölelte a képen felismert személyeket, majd két idősebb tag felé fordult. A nőt puszival, a férfit öleléssel köszöntötte. Ők lehettek a nagyszülők.
-Anya, csinálnál rólunk egy képet?-kédezte az anyuka a nagymamát.
-Persze!-a nagymama elővette a fényképezőt és a szeme elé tartotta. Egy kattanás után akislány izgatottan futott a nagymamához. A gépen ugyanaz a kép látszott, amit én kaptam. Vajon én vagyok az a kislány?