𝐶𝑎𝑠𝑡𝑎𝑤𝑎𝑦

🥑3🥑

Szeptember 1. Hetfő

-Fura lehet egy olyan ember ikertesójának lenni, aki lányok szekrényében bújkál...-kezdtem hangosan gondolkozni, mire Eli kérdőn nézett tesójára.
-Mit kerestél te egy szekrényben?-adott hangot gondolatainak
-Ő-mutatott Zozira-belökött a szekrénybe, azzal az indokkal, hogy te-mutatott rám-nem szívesen látsz itt, amit nem tudom honnan vett, mert...
-Vágom! Tökéletes vagy, mindenki imád, ilyenek, tovább!-szóltam közbe.
-Khmm... tehát ja, ezért belökött...-fejezte be
-Érdekes! Zoé! miért lökted be?-most én kértem számon a barátnőmet, miközben bátyusomból kitört a röhögés, amit látszólag sokat tartogathatott...-Mi a...? Ahh... biztos, hogy téged nem fogadtunk örökbe?-ameddig a bátyámat néztem addig Zoé felszívódott. Nem, nem ezt nem ússza meg, és csattant az ajtó. Mit is mondtam az előbb, hogy nem ússza meg?
-Lelépett-nézett rám Krisz
-Na ne mondd!-forgattam a szemem-ti vagytok az új szomszédok?-esett le a 20 perccel ezelőtt elhangzott infó.
-Még csak most esett le?-röhögött fel Krisz, de nem sértően, inkább aranyosan. Várj! Én most tényleg az mondtam, hogy aranyosan... Akkor tereljük a témát.
-Lassú felfogású vagyok, na! De látom, hogy mennetek kell-kezdtem tolni kifele az ajtóig a fiút.
-Honnan látod?-kérdőn nézett le rám.
-A füled állásából!-rögtönöztem, mire furán nézett és a bátyámmal együtt elröhögték magukat. Istenem, milyen jól egymásra találtak... Viszont Eli vette a célzást és intett a fejével a röhögést befejező bátyjának, hogy menni kéne tényleg.
-Örülök, hogy megismertelek!-mosolygott rám a lány, mire viszonoztam azt, és elköszöntem Krisztől is.
-Sziasztok!-intettek egyszerre, és bementek a szomszéd házba.
-Mi van tetszik?-ültem le, folyamatosan vigyorgó bátyám mellé.
-Nem is tudom, jó csaj, az szent!-vigyorgott tovább, úgyhogy gondoltam, otthagyom őt a gondolataival.
Felmentem a szobámba és kerestem egy számomra kedves dalt mert kedvem támadt egy kicsit gitározni.
Végső választásom a 5 Seconds of Summer-Heartbreak Girl című számára esett.
Feltettem a fülest és egész sokáig gyakoroltam. Miután a dallam megvolt elkezdtem énekelni, csak még kinyitottam az ablakot, mert dög meleg volt idebent.
Már az első refrénnél tartottam amikor úgy éreztem valaki néz egy ideje.
-Úristen!-kaptam a szívemhez, mert tényleg rendesen beszartam.

-Te meg mi a fenéért hallgatózol?-kérdeztem ránézve.
-Mert jó hallani, hogy 5 év után újra énekelsz...-komolyan mondta. És tudtam, hogy miért. 5 éve anyuék egyáltalán nem foglalkoznak velünk. Leköti őket a munka. A folyamatos utazás. Az üzleti ügyek. Akkor történt, hogy 3 hónapig nem beszéltem.

-Légyszi gyertek le!-kiáltott fel apa az emeletre mire én a 10 évesek türelmetlenségével robogtam le a lépcsőn. A többiek csak unottan trappoltak .
-Igen?-csillogott fel a szemem.
-Új munkát kaptunk!-vigyorgott anya apára, mire érdeklődve néztünk rájuk, ezzel jelezve, hogy folytassák-viszont sokat kell majd utaznunk, úgy havonta egyszer egy hetet... -persze ez nem így lett, három hónapokra jártak el, úgy, hogy itthon maximum csak 3-4 napot töltöttek, és akkor sem velünk. Hiába próbálkoztam anyunál, hogy menjünk vásárolni, csak adott egy raklap pénzt és elintézte ennyivel. Miután ezt megelégeltem, mert úgy éreztem, ez miattam van, elöször megszöktem, aztán megtaláltak, jól leszidtak, persze eddig nem foglalkoztak velem, csak akkor amikor már muszáj volt, másodszorra nem tudtam jobbat, hát megnémultam. Három hónapig nem beszéltem, semmit, senkinek...

Könnyezve borultam a még mindig nálam lévő Kristóf nyakába. Ő volt az, aki mindig engem tartott szem előtt, és nem magát. Bencét és Barnit is ugyanúgy szeretem, csak ő valahogy mindig segített. De sosem tettem különbséget közöttük.
Még egy ideig sírdogáltam a vállán, majd mikor elmúlni látszott az állapot újrakezdtem a dalt. Krisi végighallgatta, hozzátenném, hogy vigyorogva, és a végén megtapsolt.
-Köszönöm, hogy vagy nekem!-borultam a nyakába 5 percen belül már másodjára.
-Ahj húgi, ez csak természetes. Mondtam már, hogy te vagy a kedvenc húgom?-váltott bizalmas hangsúlyra, de nem tudta elrejteni a mosolyát a szája sarkán.
-Barom! Én vagyok az egyetlen húgod!-boxoltam játékosan a vállába, majd sértődötten oldalra fordítottam a fejem-Mi a...?-akadtam ki ma már sokadjára. Végül is, ki számolja?
-Mi van hugi?-aztán ő is oda nézett, majd intett egyet, mire a szöszi, akire kiakadtam visszaintett.
-Csak egy ártatlan kérdés... Te amúgy normális vagy?-kérdeztem tőle, amikor már közel kerültem az ablakhoz, ami még mindig nyitva volt. Az övé is.
-Köszönöm a kérdésed, teljesen normális vagyok!-jelentette ki. Hallottam, ahogy csukódik az ajtóm úgyhogy csak a hátam mögé emeltem a középső ujjam, mire nagy röhögéssel elhagyta a szobát a bátyám. Gondolom nem akart belefolyni  ebbe.
-Tehát, mióta nézel minket?-kezdtem a faggatózást.
-Éppen elég ideje, hogy tudjam, brutálisan jó külsőhöz brutálisan jó hang, és tehetség társul-ezzel becsukta az ablakot, és otthagyott engem egy paradicsom színével vetélkedő arccal, és ledermedve. És ennyi kellett, hogy észhez térjek. Lexi, elég! Nem szerethetsz bele. Még csak pár órája ismered, meg amúgy is, mi lenne veled, ha beleszeretnél egy ilyen félistenbe? Belehalnál? Talán. Felemésztene? Tuti. Tetszik? Asszem. Mi az, hogy asszem? Még semmit sem jelent! Ez az Alexa menni fog ez. Miután megbeszéltem magammal a történteket, arra jutottam, hogy tegyük el magunkat holnapra, úgyhogy gyorsan lefürödtem, átöltöztem a Harry Potteres pizsimbe, majd lefeküdtem aludni. Mi van? Én igen is szeretem a HP-t.