✔️A way to say goodbye. ✔️[Bakugo x Reader x Midoriya] ✔️(HUN)✔️Befejezett✔️

26. Bizonytalan talajon.

Izuku hazavitte [Név]-et még a vihar előtt. Pont akkor kezdett el szakadni odakint az eső amikor Deku bezárta maguk mögött az ajtót. Csak ketten voltak a lakásban, mert az anyja éppen egy barátnőénél volt és a vihar miatt ott marasztalták éjszakára is. Ettől a tényezőtől a zöldi kicsit zavarba jött, mert akkor esett le, hogy kettesben lesznek egész este. De amint az a gondolat átfutott az agyán el is feledte. Mert egy sokkal lényegesebb gonddal kellett szembenéznie. Mégpedig hogy [Név] darabokban volt. Lelkileg megtört és testileg is rázta még a reszketés a nagy villámok miatt. Izuku bentebb segítette a remegő lányt és leültette a nappaliban. Először csak annyi időre hagyta magár, hogy kerítsen egy takarót, amit a vállaira tudott teríteni. [Név] összehúzta maga körül és megint elkezdett sírni. Kapott egy csomó zsebkendőt a vendéglátójától. Meg hagyta, hogy simogassa a hátát mialatt mindketten megpróbáltak megfeledkezni a kint tomboló vihartól. Szerencsére a behúzott függönyök nem engedték be a villanásokat. De a hanghullámok nem csak hogy átjutottak a falakon, de a közelebbiek meg is remegtették kicsit azokat. Minden ilyennél [Név] közelebb bújt a mellette ülő fiúhoz, aki lassan már úgy lelte őt. Igyekezett eltakarni a füleit is legalább addig, amíg a nagyja átvonul felettük.

Mikor ez végre megtörtént és már csak a távolban hallatszódtak a dörrenések akkor megint elengedte [Név]-et. Felállt és elindult a konyha irányába hogy feltegyen teának vizet főni. [Név] viszont nem akart egyedül maradni erre az időre sem. A pokróccal a fején és a vállain, mint egy köpönyeggel botorkált a kis brokkoli után. Hogy legalább egy légtérben legyenek.

- Izuku? – dőlt az ajtófélfának.

- Milyen teát szeretnél [Név] chan? Vannak ízesítettek is.

- Most egy sima zöld tökéletes lesz. Köszönöm...

Amíg a víz felforrt megint nem beszéltek. A lány leült az étkezőasztalhoz és onnan figyelte a konyhában ügyködőt. De gondolatai folyton elterelődtek a szőke irányába. Mire Deku megint felé nézett, már némán sírt.

- [Név] chan! Na, ... most mi történt?

- Katsuki már nem szeret engem! – tört ki belőle és így kimondva még inkább fájt neki, ezért onnantól hangos bőgésben folytatta.

- Ez nem igaz... - lépett oda és ölelte át a lányt óvatosan mintha félt volna, hogy ő is csak jobban összetörné.

- I-Izu...?

- Tudod miért én találtalak meg?

- N-nem...

- Mert Kacchan felhívott, hogy segítsek megkeresni. És hogy én leljek rád hamarabb.

- M-mi?

- Attól félt, hogy most rá nem hallgatnál bármit is mondana neked. Ezért küldött engem. Mert remélte, hogy én le tudlak majd hozni a tetőről. Nagyon aggódott érted. ÉS biztosan most is fel alá járkál a szobájában, míg kitalálja, mivel engesztelhetne ki.

- De hiszen ő- ő és az a lány...

- Akumi egy hülye tyúk, aki nem akarja felfogni, hogy Kacchan dobta. És tulajdonképpen sose jártak csak ráakaszkodott. Mindig is utálta őt.

- De megcsókolta! És viszonozta.

Erre nem tudott mit mondani. Nem ismerte Akumi képességének részleteit. Így nem tudhatta, hogy az a viszonzás is a lány ereje volt. És a szőkének esze ágában sem volt valójában megtenni. Mivel ez a részlet mindkettejük előtt titok volt ezért Deku is felhúzta magát a hallottakon. Már nem akart védeni a robbanékony sünt. Mostantól azon akart dolgozni, hogy [Név] meg tudjon nyugodni.