I Love You 「Jikook」✓

ₜwₑₙₜy₋ₛᵢₓₜₕ

Jeongguk pov.

Másnap reggel arra ébredtem fel, hogy Jimin nem volt mellettem. Ezért gyorsan kikeltem az ágyból, és a szerelmem keresésére indultam.

De mielőtt még tényleg a keresésére indultam volna, kimentem a mosdóba. Igaz még mindig álmos voltam, és legfőképp csak csoszogtam a papucsommal a lábamon, de amint a dolgomat végeztem, arra lettem figyelmes, hogy folyt a víz.

Riadtan néztem a zuhanyzó fülke felé, amikor megláttam Jimin meztelen valóját. Beharapott ajkakkal néztem rajta végig, és elidőzött méreténél a szemem.

— Kibámultad már magad? – kérdezte szórakozottan.

— Persze, na és te? – kérdeztem vissza egy pimasz mosollyal az arcomon, amikor felhúztam a nadrágom.

— Még nem egészen. – felete.

— Ha végeztél a fürdéssel, gyere a konyhába, főzök neked egy kávét, és majd te csinálsz reggelit.

— Oké. – mondta nevetve, én pedig kiléptem a helyiségből.

Épp hogy elkészült a kávé, Jimin kis idő elteltével már a konyhában is volt. A haja vizes volt, és csupán csak egy melegitőt viselt. Én az asztalnál ültem, és szürcsölgettem a kávém, amikor átölelt hátúlról.

Kivette a bögrémet a kezemből, és ajkaihoz emelve beleivott. Rosszallóan néztem rá, amit észre véve kinevetett. Nevetve adott egy puszit a homlokomra, és el akart távolodni tőlem, hogy leülhessen mellém, de én nem engedtem, mivel felfele néztem, és még pont elkaptam, hogy engem nézett szóval csücsörítettem neki, arra utalva, hogy csókoljon meg.

Amint elvált ajkaimtól, én ismét csücsörítettem, viszont most már nem kaptam csókot.

— Tudod, szeretem, amikor ennyi figyelmet akarsz, de jelen helyzetben ez most nem tesz jót, se nekem se neked. Meg fog fájdulni a nyakad. – mondta aggódva.

— Oké oké. Akkor mi lenne, ha beleülnél az ölembe? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

— Hihetetlen vagy. – mondta.

Éppen a munkahelyemre készültem menni, amikor Jihyun lépett be a lakásba. Érdeklődve figyeltem, hogy mit tevékenykedik, amikor végre megszólalt.

— Mit szólnátok, ha ma elmennénk négyesben vacsorázni? Miután vége lenne a műszakotoknak.

— Nem is tudom... – mondta Jimin tarkóját vakargatva, és rám nézett.

— Felőlem mehetünk. – mondtam vállat vonva.

— Oké, akkor ezt megbeszéltük. Később még beszélünk a részletekről.

Jimin pov.

Miután reggel szeretgettük egymást szerelmemmel, rossz érzés fogott el. Mintha valami rossz dolog fog történni.

Miután Jihyun végre lelépett, szorosan magamhoz húztam Jeonggukot, és szippantottam egyet illatából.

— Mi lenne, ha ma este inkább mégis itthon maradnánk? – kérdeztem.

— Jimin, nem sokszor megyünk Jihyunnal és a barátnőjével együtt valahova. Ebbe az egy alkalomba nem fogsz bele halni! – mondta kicsit durcásan.

— Egy nagyon rossz érzésem támadt... – mondtam sóhajtva.

— Nem lesz semmi gond. – mondta, és egy puszit adva az arcomra, elhagyta a lakást.

Kis idő múlva én is elindultam a munkahelyemre. A nap lassan telt, és az a marcangoló gondolat nem hagyott nyugodni.

Miután vége lett a műszakomnak, gyorsan elindultam a kocsimmal Jeongguk étterme felé. Indulás előtt írtam neki egy üzenetet, ami annyit vont magába, hogy elindultam elébe, és hogy siessen.

Bár ne sietettem volna őt annyira. Amint megérkeztem, a parkolóban egy üres helyet találva leparkoltam, és kiszállva a kocsiból vártam, hogy megérkezzen szerelmem is.

Amint észre vettem, hogy felém tart, nagy mosoly terül az arcomra. Azonban mosolyom oly hamar le is lankad, amikor tudatosult bennem, hogy mi is történt.

Jeongguk épp, hogy áttért volna az úttesten, de elgázolta őt egy kocsi. A kocsi meg sem állt, hogy nézze meg, hogy él vagy hal, akit elütött, tovább hajtott. Nevét kiáltva sietek felé, de mikorra már oda érnék összeesetten fekszik a földön a saját vérében áztatva. Amilyen gyorsan csak tudom, a kocsihoz viszem, és beültetem hátra, a már eszméletlen párom. A sírást kerülgetve ülök a volán mögé, és remegő kezekkel elindítom a motort.

Nagy sebességgel szelem az utcákat, amíg a legközelebbi kórháznoz nem érek. Nemtörődően leparkolok a kórház előtt, és Jeonggukot kiemelve a hátsó ülésről, berohanok az épületbe.

— Kérem, segítsenek! A szemem láttára ütötte el őt egy autó!

Két nővér gyorsan hoztak egy hordágyat, és én óvatosan lefektettem őt. Miután elhelyeztem szegényt, megjelent egy orvos, és rögtön el is vitték a műtőbe, én pedig összerogytam. Hozzám sietett egy nővér, és megkérdezte, ha jól vagyok, vagy ha szükségem van-e valamire. Megrázva fejem adtam tudatára, hogy nemleges a válaszom, és leültem egy várakozó székre.

— Ezt nem hiszem el... – súttogtam magam előtt.

Azután pedig gyorsan eszembe jutott Jihyun, és hogy szólnom kéne neki is. Azonban épp akkor szólalt meg a telefonom.

— Igen? – szóltam bele rekedtes hangon.

— Hol a faszomba vagytok Jimin?! Már egy fél órája el kellett volna indulnunk!

— A kórházban vagyunk. – mondtam kimérten.

— Nem hiszem el, hogy nem lehet rátok— várj, mi van?! A kórházban? Mit kerestek ti ott?!

— Jeo-Jeonggukot elütötte egy autó... – mondtam sírva. — És most itt ülök a váróterebe, és várom, hogy jöjjön az orvos, és mondja meg, hogy mi van vele.

Kis ideig csend honolt a vonal másik végében, amikor Jihyun végre megszólalt. — J-Jeonggukot e-elütötték? – kérdezte remegő hangon.

— Igen...

— Melyék kórházban vagy?

Miután elmondtam neki, a kórház címét, tehetetlenségemben beletúrtam a hajamba, és sóhajtottam egy nagyot.

Épp, hogy megérkeztek Jihyunék, amikor kijött az orvos.

— Nos...

— A páciensnek nagyon súlyos volt az állapota, viszont sajnálattal közlöm, hogy még nem jelenthetjük ki, hogy stabil az állapota. Meg tettünk, valamint megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy stabilizáljuk az állapotát. Jelenleg az ismerősük még eszméletlen. A fiatalembert most át fogják vinni egy másik szobába, ami, ha jól tudom, az első emeleten található a huszonhatodik szobában. És ha most megbocsátanak... – amint elmondta ezeket az információkat, el is rohant.

— Nekem ki kell mennem a mosdóba, én is hamarosan utánatok megyek. – szóltam öcsémnek, aki már indult is volna az előbb említett szoba irányába, miután kivitték Jeonggukot.

Amint végeztem a dolgommal, megálltam a mosdó tükre előtt, és megmostam az arcom. Kis ideig bámultam a tükörképem, majd erőt véve magamon, én is elindultam. A folyosón ott állt öcsém és a barátnője, és ahogy hallották cipőm koppanását a padlón felém kapták a tekintetünket.

— Miért vagytok itt kint? – kérdeztem.

— Szerintem, neked kéne először bemenned...

Bólintottam, és beléptem a kis helyiségbe. Majd ketté szakadt a szívem, amikor megláttam őt a kórházi ágyban. Azonnal elkezdtek potyogni a könnyeim, és lerogytam mellé. Megfogtam a kezét, és szorítottam egyet rajta.

— Jeongguk, én úgy szeretlek téged, kérlek ne hagyj el... – mondtam zokogva, amikor meghallottam egy csipogást.

Vége.