ANSWER /WooSan/

Harmincötödik Rész

Csendes este.

Mindig így kezdték, ha szomorúak voltak. Mindig a másik ölelésébe bújtak, megmutatva a gyengeségeiket. Így ment, mióta San elmondta Wooyoungnak, miért olyan amilyen. De a fiatalabb nem tudta annyira a helyébe képzelni magát akkor, hogy felfogja, mennyire magányos. Talán az ágyban betakarózva, a fiú ölelésében San biztonságot érzett, de ott volt mellette a valóság. Hogy tudta, másnap ki kell mennie az emberek közé és ugyanazt át kell élnie. Szembesülnie kell vele és megtanulnia, elfogadtatnia magával és vele is, hogy ami létezik az létezik.

De nehezen ment neki, ha ő maga is képtelen volt elfogadni és feldolgozni azt ami aznap, pár órája történt. Csupán az jelentett neki megkönnyebbülést hogy Wooyoung egy hívás után ugrott - habár azzal kezdte, hogy ne jöjjön, minden rendben. Young viszont nem ezt látta, mikor odaért. Eleve azzal fogadták San nagyszülei, hogy nem lehet megvigasztalni, és elmondták, hol volt, hogy Sannak ne kelljen. Kifejtették, mi történt, ha addig Yeosang nem tette meg, mert nem bírta volna ki hogy ne tegyen apró célzásokat. "Nem biztos, hogy San nem ér rá, hívd csak fel" vagy éppen "nem szeretnéd tudni, mit csinál?", és társai. Beugrott neki és mikor vele volt furcsáélta is, de így teljesedett be amit gondolt, és meg is jegyezte, miért nem tudta volna szemtől-szembe elmondani neki.

-Tudom, hogy hülyeség volt - szipogott a mellkasán, miután valamennyire megnyugodott, de még mindig küzdött azzal amit érzett, valamint a félelemmel, hogy rátör egy pánikroham - jót akartam magamnak. Felzaklatott. Nem vagyok jól. Nem lett volna szabad. - sóhajtott, majd enyhén megmozgatta a fejét, ezzel is kérve Wooyoungot, hogy háta helyett a fejét simogassa, amit meg is tett. Igazából bármit megadott volna azért, hogy csak egy kicsit megnyugodjon.

Fél órája még azt mondta hogy nagyon fázik, és ezzel párhuzamosan megkérte hogy feküdjön le mellé. Hozzá bújt és a szívdobogását kezdte el hallgatni, mert az ha egy kicsit is, de megnyugtatta. A közelsége is segített, hiszen ő volt az egyetlen, aki képes volt ennyire hatni rá. Talán ő volt az egyetlen akiben képes volt megbízni, de az vitathatatlan volt, hogy mindenkinél jobban szerette, és Wooyoung is nagyon szerette őt. Odament, mert San is megtette volna, annak ellenére is, hogy nem ismerte a szüleit. Igaz, ő nem volt ennyire nehéz helyzetben, mert mindig voltak emberek akik meghallgatták. Éppen ezért aggódott érte, és vette előrébb mindennél. A két két legfontosabb dolog Wooyoung életében azokban a napokban egyre váltott, és az az egy Sant takarta.

-Megoldjuk. Itt vagyok, nem kell egyedül végig csinálnod, csak mondd el, hogyan tudok segíteni - suttogta, és előre dőlt hogy puszit adjon a fejére, majd ujjait végig húzta az arcélén és megsimogatta az arcát - rendben?

Pont azt mondta, amit hallani szeretett volna. San ezt imádta a legjobban benne: mindig azt mondta, amit hallani akart. Azt, ami akkor a legjobban esett neki.

-De nem tudom, hogy oldjuk meg - reményt vesztve, talán feladva simított a lábára, majd nagyot nyelve nyomta el a kitörő könnyeit. Összeszorította a szemeit, kezével pedig végigsimított Wooyoung mellkasán hogy átkarolja a derekát, ezzel még szorosabb ölelésbe bújva.

Wooyoung pedig lassan hajtotta le felé a fejét, s aggódva adta tudtára, nincs minden vesztve.

-Nekem van egy ötletem, San-sshi.

~~~

Üdvrivalgás és hangos tapsolás töltötte be a termet, mikor hivatalossá tették a csoport új vezetőjét. Jongho mosolyogva állt Hongjoong mellett, és boldogan hallgatta ahogy a többiek üdvözlik, mint az új vezetőjüket. Persze a vélemények megosztóak voltak, de a többség igenis örült, hiszen tudták, Hongjoong méltó utódja lesz. Voltak viszont azok, akik maguknak akarták a pozíciót, vagy mást akartak a helyében látni, róluk pedig üvöltött a nemtetszés, de mégis beálltak a többiek közé.