ANSWER /WooSan/

Harminchetedik Rész

Pont akkor lépett ki az épületből, és egyből kiszúrta a padon ülő, fekete hajú fiút, aki látványosan lógatta az orrát. Felhúzta maga elé a térdeit és a járdát bámulva gondolkodott, de annyira, hogy észre se vette mikor leült mellé. Teljesen magába volt fordulva.

Először elvesztette a szüleit, majd szépen, lassan a barátait, a testvérét, a szerelmét, és mindenkit, aki valaha fontos volt neki. Nem bírt a gondolataival, amik néha magyarázatot kerestek, kicsivel később meg akarták magyarázni, de ugyanaz volt a végkifejlett: hogy egy hibás volt, és az maga San. Ha nem úgy indít ahogy megtette most mindez nem történt volna meg, és lám, hová jutott az egész. Bement reggel, igaz, egy későbbi busszal hogy pont késsen tíz percet az óráról. Csak tippelte, hogy Wooyoung Yeosang mellé fog ülni, de beérve ezt látva bebizonyosodott, majd gyors bocsánat kérés és magyarázkodás után leült a helyére. Gyakorlati órán ugyan leült Mingi mellé, de az elfordította a fejét és nem igyekezett vele beszélgetésbe elegyedni.
Wooyoung ugyan megpróbálta, de úgy tett, mintha ott se lett volna. Nem haragudott már rájuk, az csak egy hirtelen felindulás volt, sőt, ha a lelkére hallgatott volna, sírva kért volna bocsánatot mindkettőjüktől. De nem tette, mert agyilag teljesen leblokkolt, és úgy érezte, nem érdemes. Nem, mert megint megbántaná őket.

-Minden rendben? - szólította meg a fiút, mire az lassan, oldalra fordította fejét az irányába, és valamiért nem volt képes meglepődni, mikor meglátta a testvérét az oldalán.

-Persze - suttogta. A szó végére hangja elhalt, nagyot nyelt és bólogatott, majd térdeire borulva várta a kiakadást, miszerint látja, nincs minden rendben. Egy ideig csak a köztük lévő csendet hallgatta, de az se különösebben érdekelte. Mintha azon a napon minden iránt elvesztette volna az érdeklődését.

-Bocsánatot akartam kérni - kezdte - nem akartam úgy neked rontani tegnap. Nem tudom, mi ütött belém. Sajnálom - tette vállára a kezét, mire az idősebb fiú felnézett.

Arra gondolt, milyen jó lett volna, ha nem mondta volna el. Tovább élt volna ezek nélkül, nem akadt volna ki az ezúttal számára fontos emberekre. Azt érezte, nincs arca ezek után bármelyikükkel is leállni csevegni, és annyira fájt neki, mint abban a pillanatban, mikor nekiment Minginek.

-Ne kérj bocsánatot - mondta valamennyire erőszakosan, és egy ugyanilyen mozdulattal letörölte az első könnycseppet ami lefolyt az arcán - annyira szar ember vagyok amennyire valaki az tud lenni, ezért igazán nem neked kell bocsánatot kérni - szavait hangos levegővételek tagolták szét, és a végén ismét nagyot nyelt, hogy ne törjön ki sírásban.

-Mondd San, biztos hogy minden rendben? - hangszíne aggódó volt. Simogatni kezdte a hátát, de ő sem érezte, állnának olyan kapcsolatban hogy öleléssel nyugtassa. Jongho nem is különösebben preferálta az öleléseket, és mivel nem volt meleg, nem is volt hozzászokva ahhoz hogy fiúkkal közeli kontaktusba kerüljön. Mikor ezt hozta fel magyarázatként nekik, mindig azt mondták, hogy nem ezen múlik. Ezt látta, miután baráti társaságuk csak úgy randizni kezdett a másikkal, és elejétől fogva nem volt számára természetes, hogy ők annak kezelik csupán csak az öleléseket. Elfogadta, hiszen nem tudott vele mást tenni, de nem vette fel ezt a szokásukat. Persze az is közrejátszott hogy San a testvére volt, viszont ő akkor is ódzkodott az öleléstől.

-Ja - helyeselt már kevésbé őszintén, némi iróniával a hangjában - csak a szüleim utálnak, a testvérem gyűlöl, a barátaimmal megutáltattam magam, a pasimmal meg szakítottunk. Tényleg, tök jól vagyok - ismét elhelt a hangja, és ahelyett hogy szemeibe nézett volna inkább térdeire hajolt vissza, és halkan utat engedett a könnyeinek.

Jongho nem tudta, pontosan mit kéne tennie. Nem tudta, mennyit segít azzal ha csupán csak végig hallgatja, de nem akart többet. Nem érezte magát közel Sanhoz, tekintve a történtekre,  csak szerette volna helyre tenni a dolgokat, de semmi több.