ANSWER /WooSan/

Nyolcadik Rész

Wooyoung csendben ült a könyve felett. Hosszú idő után úgy érezte, nem tudott rá figyelni. Hiába nézte azt egész hétvégén, hiába próbált koncentrálni, gondolatai teljesen másfelé jártak. Nem értette, magát. Olyan dolgokat érzett, amiket az előtt még sose. San megijesztette a közeledésével, annyira, hogy ő se tudja, mennyi idő után, de sírt. Valamikor miután hazajött, és elkezdte a semmit bámulni üres tekintettel, miután beszélt Sannal egyszerűen elkezdett sírni. Meg akarta érteni, mit érzett. Körülberül ezzel annyira jutott, hogy  megijedt, meglepődött, ennek ellenére kicsit azt érezte, hogy élvezte is azt a csókot. Eszébe jutott, hogy még sosem csókolózott és mosolyognia kellett.

Másnap reggel nem ment ki reggelizni. Hallotta hogy anyja kopog az ajtaján, de ő valamikor akkor jutott el oda hogy tudott is aludni, ezért egy pihenekkel lerendezte. A hétvége pedig onnantól kezdve kész szenvedés volt neki. Alig evett pár falatot, állandó görcs kínozta a gyomrát, és ha az esetre gondolt, úgy érezte, megint sírnia kell. Egyszerűen nem értette magát.

És mit érzett San? Ő egyszerűen némán szenvedett. Csendesen beásta magát a szobája sarkába, megfogta a kedvenc plüssét, és azt szorongatva emésztett. Emésztette azt, amiben már biztos volt: beleszeretett Wooyoungba. És ő ezt a szeretetet nem viszonozta. Elrontott mindent azzal, hogy megcsókolta. San azt gondolta, lehetőséget vett el tőle azzal, hogy elvette az első csókját. Tudta, hogy nem ő volt az az ember, akivel ezt először meg akarta tenni. Úgy gondolta, ha annyin túl lett volna mint ő talán viccnek tekinti. Azon a milliónyi semmitmondó csókon, amit már maga se tudott, mennyi lánynak osztott szét. Egyik sem volt neki olyan fontos, mint most Wooyoung, és ha tehette, helyrehozta volna. Tíz percenként telefonja képernyőjére nézett, egy hívást sem fogadott a barátaitól, egyszerűen nem akart a hétvégén kimozdulni. Ahogy telt az idő, és nem írt neki egyre szomorúbb lett, és nehezebben viselte a tényt, hogy megbántott valakit akit szeret.

Wooyoung is szomorúbb lett, mikor hétfő reggel nem látta a fiút az ebédlőben. Hong mellé húzott széken ült, aki ismét egy dal alapjait állította össze, és próbálta semlegesíteni az arckifejezését, de minden alkalommal, mikor Sant keresve körbenézett egyre jobban elszomorodott. Tudta, ha Mingit látja ott volt vele a közelben San is, de őt se látta. Nyilván kerülte, amit meg is értett.

Tulajdonképpen látni is akarta meg nem is. Nem volt kész arra, hogy beszéljen vele, de akkor már nem tudott a torkában dobogó szívével mit kezdeni. Mély levegőt vett, és próbálta leküzdeni a kitörő sírást, ami egyre inkább elhatalmasodott rajta, de ez egyre nehezebben ment neki. Minden levegővétele olyan volt, mintha víz alá nyomták volna a fejét.

-Biztos nem akarod elmondani? - nézett Hongjoong a szenvedő arcára, amire ő bizonytalanul megrázta a fejét. Beharapta az ajkait, sóhajtva emelte fel a táskáját, és végső elkeseredésében, utolsó ötleteként be akart menni az osztályterembe. Hongjoong nem sejtett semmit - legalább is, Wooyoung ezt gondolta. Az évek nem hazudtak, Youngról pedig üvöltött hogy van valami baja, de miután kijelentette barátjának, jól sikerült a találkozója Sannal nem értette, mi zavarta össze így. Azt viszont nem tudta, hogy komolyabb következményei lesznek.

Wooyoung méreténél két számmal nagyobb pulóvere alját húzogatta, ami annak ellenére hogy nagy volt rá, minden második lépésénél feljebb csúszott. Türelmetlen volt, ugyanakkor ideges, és küzdött az érzéseivel, ami ezernyi cselekvést diktált neki, Úgy gondolta, beszélnie kellett volna vele, nem viselkedett úgy és rendezte ezzel úgy a dolgot ahogy kellett volna. Világos volt neki, hogy San tiszteletben tartotta amit kért,és nem beszélt vele. Tudta, hogy meg akarta várni ameddig megnyugszik, és a következő lépést neki kellett volna megtennie, mégse tette. Gyors lépteket tett az osztályterme felé, a szíve egyre jobban vert, leizzadt. A negatívumok kezdtek valami másba fordulni, egyszerűen úgy érezte, látni akarta őt. Mi több, megfordult a fejében, ha csak egy pillanatra is, hogy beszélni akar vele, és részletezni kezdte magában, mit fog neki mondani. Még is, az első szavánál megakadt, mert akárhányszor eltervezte, úgy akarta kezdeni: Sajnálom. Hogy ez mennyire lett volna jogos? Nos, ő maga se tudta, de minél többet gondolt rá, annál jobban összezavarta a puszta tény, hogy érdekli. Ha másfél hete azt mondta volna valaki neki, bűntudatot fog érezni amiért San megcsókolta biztos az arcába nevetett volna az illetőnek - most pedig így álltak. Már nem is a csók miatt, hanem amiatt, ahogy reagált rá.