ANSWER /WooSan/

Tizennyolcadik rész

Egy dolog történt, amiről senki sem tudott, és amit San aznap este még megtett, igaz, nem vallotta volna be és nem mondta el senkinek. Még mindig fülében csengtek Wooyoung szavai. Azok a szavak nyomták a szívét, emiatt nem tudott tőlük elvonatkoztatni. Tisztán emlékezett minden szóra amit a fejéhez vágott, mérgesen, és annyira hihetetlen indulattal, amit sose nézett volna ki abból az aranyos személyiségéből. Talán akkor jött rá igazán, mennyire nem ismerte. Egyszerűen túl hirtelenharagú volt, vagy csak abban a pár percben annak találta. Nem készült arra, hogy így fogja kiadni a mérgét, teljesen rávetni üvöltve, és azt hitte, lehetetlen lesz lenyugtatnia, de könnyebb volt mint gondolta. San nem neheztelt rá.

"Engem is ki fogsz használni?" - a kérdés mint mellékhatás hasított az elméjébe, és érezte, ahogy nagy sóhaj után egy könnycsepp folyik végig az arcán. Attól tartott, innentől kezdve mindig így lesz. Nem akart több dolog miatt padlón lenni, mert tudta, ha kicsit is megtörik az a kemény személyiség amit magára öltött, többé nem fog az a San létezni, legyengül, és tudta, ez elkezdődött ott hogy egyre többet sírt. Erőt vett magán, azt gondolta, nem szabad, és egy erőszakos mozdulattal letörölte a könnyeit, amik azóta folyamatosan folytak végig az arcán.

Összeszorította az ajkait, nem akart egy sírásra hajazó hangot se kiadni, és az elfojtott érzelmektől a szíve egyre hevesebb dobogásba kezdett. Le akart higgadni, ezért arra gondolt, mikor sikerült lenyugtatnia a fiatalabbat.

"Rájöttem, hogy mennyire igaz minden. Hogy neked is csak egy alkalomra kellettem, és egyébként nem érdekellek" - újabb mondatokat idézett fel, annak ellenére hogy egyáltalán nem erre koncentrált. San felhúzta a térdét, érezte, ahogy egész testében remegni kezdett. Ökölbe szorította a kezeit, valahogy betuszkolta hasfala és térde közé, enyhíteni akarta a rajta elhatalmasodó remegést, de nem tudta. Csak egyre többet gondolkodott. Visszaemlékezett az alig elmúlt pár órára. Mikor elengedte Wooyoungot, megígérte neki hogy hazamegy, ezzel befejezi a napot, de nem, az ő napja közel se ért itt véget. 

A szobában le volt kapcsolva a villany. Az ablaknál ült, a villámokat nézte. Szobája egyik részén volt egy nagy üvegajtó, ami általában zárva volt, de lényeg ami lényeg, ez volt az egyik ajtó ami a hátsóudvarra nyílott, és tökéletesen látni lehetett azon keresztül ahogy a mellékutcában álló házak felett cikáznak a villámok. Ezt nézve próbálta nyugtatni magát, sikertelenül. Arra gondolt, mikor visszament az iskolába... alig pár órával ez előtt. Amikor már szinte sötétedett, de ez sok táncosnak nem jelentett akadályt.

Köztük Jiyunnak se.

Kitaláltátok? Persze nem annyira volt tragikus, amennyire San elképzelte. Mérges volt amiatt amit a lány mondott róla. Csak azokra a szavakra koncentrált, amiket Wooyoung a fejéhez vágott. Még élénkebben éltek akkor még az emlékezetében, nem mintha nem ezeket ismételné magában azóta hogy megtörtént. 

Sannak ugyebár két személyisége volt. Egy, aminek ki akart nézni, és egy, amilyen valójában volt. Az utóbbiba akarta bevezetni Wooyounot, ezzel feltárva, hogy tulajdonképpen nem változott meg, csak ő még nem értette. Nem zúdította rá, nem akarta neki olyan könnyen elmondani: egyrészt mert nem tudta, másrészt meg nem merte, és az aznapi történések után nem is akarta egyhamar elmondani, mi az igazság.

San azelőtt a terem előtt állt, amiben Jiyun próbált. Nem kérdezett, nem kopogott, csak reménykedett, hogy egyedül lesz, és mikor beront, csak egy szempár fog rászegeződni. Így volt. A lány értetlenül állt előtte, és arra már nem emlékezett, hogy is ment oda hozzá pontosan, abban az egyben volt biztos hogy nagyon ideges.

Villámlott. San az üvegen látta magát, és még így is észrevehető volt ahogy remegett. Összeszorította a fogait, a történet utolsó részére gondolt. Felidézte magában, újra és újra. A pillanatot, mikor a tükörnek lökte Jiyunt. A lány összerezzent, halkan sipítozott, miközben San lefogta a vállait, és a következőket suttogta: