The Strings Of Our Hearts /Yoonmin/ /befejezett/

-1. fejezet

*Jimin szemszöge*

Félénken léptem be a zeneiskola előadó termébe. Megszólalni sem mertem. Féltem, hogy bunkónak gondolnak, amiért nem köszönök, de túlságosan meg voltam ijedve.
Nem voltam egy antiszociális alak, de ha új közösségbe kerültem, sírni tudtam volna a stressztől.

-Jimin! Örülök, hogy a végén mégis eljöttél, és csatlakozol a zenekarhoz – mosolyodott el boldogan a hegedű tanárnőm, mire csak zavart mosollyal bólintottam, és lepakoltam egy székre, ami éppenséggel nem volt a zenekar miatt használatban.
Levettem a vastag télikabátomat, elővettem a hangszerem, és meghúztam a vonót, majd a tanárnőhöz léptem.

-Elnézést! Hová üljek le? – kérdeztem tőle halkan.
-Hm... - gondolkozott el a nő. – Szerintem neked menni fog a második szólam, mert ügyes vagy – mondta, én pedig zavartan ácsorogtam mellette. A teremben mindenki csendben volt, engem figyeltek idegesítő tekintetükkel. – Ülj le oda, nemsoká jönni fog az, akivel egy kottából játszol majd! – mutatott egy székre, ami középtájt helyezkedett el, én pedig teljesítettem kérését.

-Még megvárjuk Yoongit, utána kezdjük, csak ő most jön zongoraóráról – mosolygott a tanárnő.
Fél perc sem telt el, amikor nyílt az ajtó, én pedig kíváncsian kaptam oda tekintetem.
-Szia Yoongi! – mosolygott a frissen érkezettre – is – a tanárnő.

Végigmértem a fiút. Alacsony volt, bőre fehér, sötétbarnára festett haja szemébe lógott. Mosolyogva köszönt a tanárnőnek, a többieknek pedig csak némán intett.

-Rendben, akkor most, hogy itt van mindenki, szeretném, ha bemutatkozna a zenekar új tagja – pillantott rám a tanárnő, én pedig ijedten néztem vissza rá. Minden szem rám szegeződött, még az éppen pakoló Yoongié is. – Jimin, kérlek állj fel, és mondj nekünk pár dolgot magadról!

Komótosan álltam fel a székről, és zavartan, tekintetemet a földre szegezve kezdtem el beszélni, miközben olyan erősen szorítottam a vonót, hogy csoda, hogy nem tört ketté a kezemben.
-Ööö... - kezdtem. – Park Jimin vagyok, 16 éves. 6 éve hegedülök. A Szöuli Művészeti Középiskolába járok ének és tánc szakra. Ennyi elég? – pillantottam fel a tanárnőre.
-Persze, ülj vissza nyugodtan – intett a tanárnő, ezzel is jelezve, hogy leülhetek.

-Yoongi, Jimin veled egy kottából fog játszani, ha nem probléma – pillantott hátra a tanárnő.
-Nem, egyáltalán – mosolyodott el féloldalasan a fiú, és elindult a zenekar felé, majd helyet foglalt mellettem. Zavartan, szemeimet szigorúan a húrokra szegezve ültem mellette.

-Rendben, akkor az első darab, amit játszani fogunk ma, a Perfect lesz – bólintott a tanárnő, és mindenki keresni kezdett a kották között.
Yoongi is elővette a kottát, és akkor végre felemeltem a tekintetem, de csak azzal a céllal, hogy megnézzem a darabot. Viszont csodálkozva kerekedtek el szemeim, amikor megláttam azt.
-Ez hány oldalas? – suttogtam.
-Uff... sok – válaszolt a mellettem ülő, majd feltette a hangszerét, és én is hasonlóan cselekedtem.

Elkezdtük játszani a darabot, és eleinte egész jól is ment, de a második oldalon a vonóm megállt a levegőben. Tudtam követni a kottát, de teljesen belezavarodtam a hangok sorrendjébe.
Jött egy lassabb rész, azt megint tudtam játszani, és utána az utolsó előtti oldalig nagyjából ment is. Ott viszont rengeteg volt a fekvésváltás, gyorsan kellett játszani, és teljesen elvesztem a kottában. Igen, akkor már követni sem tudtam.

A többiek meghúzták az utolsó hangot, én pedig csak néztem a kottára, majd idegesen beharapott ajkakkal vettem le vállamról a hangszert. Yoongi nézett rám pár másodpercig, de a végén nem mondott semmit. Egy szót sem. Nem mondta, hogy „Semmi baj, majd belejössz", de még csak segíteni sem próbált. Hagyta, hogy magamban mérgelődjek, amiért béna vagyok... ebben is.

Ahogy vége lett a zenekarnak, azonnal felálltam, és már rohantam is elpakolni, hogy mehessek haza sírni, és azon gondolkozni, mennyire hülye voltam, hogy végül éveken át tartó nyaggatás után elfogadtam a tanárnő meghívását, és eljöttem a zenekarba.

Gyorsan elpakoltam, magamra kaptam a kabátom, hátamra vettem a hangszerem, és már indultam is kifelé a teremből. De ez nem volt olyan egyszerű...
-Jimin! – szólt utánam a tanárnő, mire visszafordultam, és odasétáltam hozzá. – Valami baj van? – kérdezte, mire csak nemlegesen megráztam a fejem.
-Csak új a közösség, és még nem mennek a darabok, de ennyi – mosolyogtam rá halványan. Ezt ő csak egy sóhajtással, és keserű mosollyal nyugtázta.
-Próbálj meg kicsit feloldódni! Beszélj Yoongival, jófej, biztosan segít neked beilleszkedni, és a darabok gyakorlásában is – mondta, és megborzolta a hajam. Erre csak megforgattam a szemeimet, és újra kifelé indultam, de beleütköztem valakibe. Hát nem igaz, így soha nem érek haza...

-Bo-Bocsáss meg! – dadogtam halkan.
-Nincs semmi baj. Menj nyugodtan! – válaszolt az illető, én pedig félénken felpillantottam rá, és egy mosolygó Yoongival találtam szembe magam.

Sietve indultam újra az ajtó felé, és ezúttal sikerült kijutnom, viszont azonnal meg is torpantam, és az ég felé néztem. Esik a hó.
Az első havazás elég hamar elérkezett abban az évben, ugyanis még csak december elején jártunk. Talán végre egyszer, sok év után fehér karácsonyunk lesz.

Dideregve indultam el hazafelé a havazásban, és próbáltam csak a gyönyörű fehér pelyhekre koncentrálni, ezzel kizárva a fejemből a zenekart, a kottákat, a hegedűt, és legfőképpen Yoongit.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Jé, ez az első olyan első fejezetem, ami nekem is viszonylag tetszik 😂
Talán végre megtanulom normálisan elkezdeni a történeteimet 😂

Remélem, felkeltette az érdeklődéseteket ez az ff. Eddig mindig Hopemin fanfictionöket írtam, szóval ez a Yoonmin dolog eléggé új, viszont talán több embert érdekel ez a ship, mint a Hopemin (TwT)

2020.11.16. 11:14