The Strings Of Our Hearts /Yoonmin/ /befejezett/

-2. fejezet

A következő héten kihagytam a zenekart. Mind a heti két alkalmat. Semmi kedvem nem volt menni. Nem akartam felesleges stresszt, nem akartam, hogy mindenki ferdén pillantgasson rám, mint egy nyomorékra, nem akartam rosszul érezni magam, amiért nem tudok úgy játszani, mint a többiek.
Viszont az azutáni héten a tanárnő addig nyaggatott, hogy elmentem a keddi próbára. Azt mondta, az első próba mindenkinek kellemetlen, majd jobb lesz. Aha, persze...

Beléptem a terembe. Még nem volt ott mindenki.

A lehető legtávolabb pakoltam le a többiektől. Nem akartam senkivel sem beszélni, hiszen azt sem tudtam Yoongin kívül, hogy kik ők.

-Szia! – lépett mellém egy nálam magasabb fiú, és letette a csellótokját a mellettem levő széknek támasztva. – Pakolhatok melletted? – kérdezte mosolyogva.
-Persze – bólintottam. Nem ismertem a srácot, de nagyon szimpatikus volt. Ő volt az első olyan ember a zenekarban, aki elnyerte a szimpátiámat.
-Jung Hoseok vagyok – mutatkozott be, és továbbra is mosolygott, én pedig próbáltam memorizálni a nevet. – Téged Jiminnek hívnak, ugye? – Erre csak némán bólintottam. – Igazán sokat beszélsz – bólintott, mire elmosolyodtam. – Na, végre mosolyogsz! – csillantak fel a szemei.
-Te mennyit tudsz beszélni? – nevettem fel kissé.
-Rengeteget – vigyorgott, és előpakolta a csellóját, majd ott hagyott, és leült a helyére.
Én is odamentem a többiekhez, és helyet foglaltam a második szólamban, ott, ahol múltkor is ültem.

Néhány perc múlva megérkezett a tanárnő, és körülbelül fél perc eltéréssel Yoongi is, aki gyorsan előpakolt, és leült mellém.
-Szia – köszönt, én pedig csak halkan viszonoztam, majd kezdődött is a próba.

Szerintem nem is kell mondanom, mennyire nem élveztem a próbát, viszont egész gyorsan eltelt.

-Várjatok még egy percet! – tette fel a kezét a tanárnő, ugyanis ahogy vége lett a próbának, mind fel is álltunk, hogy mehessünk haza. – Idén is meg lesz tartva a karácsonyi koncert. Csütörtöktől egy órával tovább fognak tartani a próbák, hogy tudjunk rá gyakorolni, ugyanis nem minden darab tökéletes még – mondta.
-Szerintem az új srác ne lépjen fel. Csak elrontaná a hangzást – szólalt meg egy srác az első szólamból, akinek nem tudtam a nevét.
-Igen, nem elég tehetséges – bólintott egy csellista lány is.
Én csak lehajtott fejjel ültem, és éreztem, hogy elönt a düh.
-Nem tűnik fel, hogy ő is itt ül köztünk? – szólalt meg Hoseok, és úgy éreztem, ő tényleg igazán jófej.
-És? Legalább ő is tudja, hogy nincs tehetsége – röhögött fel az a srác, aki elsőként szólalt meg.
Ekkor teljesen elegem lett. Felálltam a helyemről, elpakoltam a hangszerem, felkaptam a kabátom, és dühösen mentem ki a teremből.
-Most megsértődött – hallottam valakit nevetni, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.

A portástól el sem köszöntem, csak dühösen siettem ki az épületből. Addig bírtam, ott aztán kitört belőlem a zokogás.

Csak zokogtam az épület előtt, amikor pedig nyílt mögöttem az ajtó, el akartam rohanni onnan. Nem akartam találkozni senkivel. Nem akartam, hogy lássák, mennyire gyenge vagyok.
Viszont valaki elkapta a csuklóm. Fel sem fogtam, mi történt, amikor az illető magához rántott, és átölelt engem. Homlokomat vállára döntöttem, úgy engedtem utat könnyeimnek.
-Ne sírj ilyen köcsögök miatt – mondta halkan. Ekkor jutott el az agyamig, hogy aki átölelt engem, az Yoongi.

-Jimin! Jól vagy? – hallottam meg egy másik hangot, és egy kezet éreztem meg a hátamon. Ez volt Hoseok.
-Úgy néz ki, mint aki jól van? – mordult rá Yoongi.
-És én úgy nézek ki, mint aki bántani akarja? – kérdezett vissza Hoseok.

Hallottam, hogy a többiek is kilépnek az épület ajtaján. Nevettek. Hangosak voltak.
-Ne legyetek vele túl sokat! Még a végén ti is antiszociálisak lesztek – hallottam újra azt a hangot, ami már a harmadik tőrt döfte belém.
-Jungkook! Egyszer az életben be tudnád fogni? – kapta fel a vizet Yoongi, miközben elengedett engem. – Szerencsétlen nem antiszociális, sőt, még csak nem is béna, hanem konkrétan most volt másodjára zenekari próbán, és nem ismer senkit. Nem mindenki olyan, mint te, hogy azonnal odacsapódik egy társasághoz. A fellépést pedig elmondom neked, hogy nem rontaná, ugyanis kurva jól hegedül, amit te nem is hallasz, mert nem te ülsz mellette. És emlékeztetnélek, hogy te viszont rontottad a hangzást két évvel ezelőtt, de senki nem kezdett el ezzel basztatni. Szóval fogd be, és menj haza, mielőtt páros lábbal rúglak el odáig! – mondta végig. Teljes csend uralkodott, majd néhány halk szó, és két percen belül eltűnt mindenki.

-Menj te is, napsugár! Beszélni akarok vele – nézett Yoongi immár Hoseokra, és hangja újra teljesen nyugodt volt.
-Oké – húzta el a száját a magasabb. – Akkor találkozunk csütörtökön – mosolyodott el halványan, majd rám nézett. – Te pedig ne gondolj Jungkookékra! Sokkal aranyosabb vagy, amikor mosolyogsz. – Ezután elment, otthagyva engem Yoongival.

-Szerinted... tényleg nem vagyok béna? – szólaltam meg halkan. Nem néztem a másikra, tekintetemet szigorúan a földre szegeztem.
-Dehogy vagy az – horkant fel. – Melletted ülök, hallom, ahogy játszol.
-Köszönöm, hogy megvédtél! – mondtam, és felnéztem rá. Akkor először néztem szemeibe. Igazából az arcát is akkor először láttam normálisan.
-Ez természetes – vonta meg a vállát, halvány mosollyal arcán.

-Nem jössz át hozzám? – kérdezte, mire csodálkozva néztem rá. – Tudnánk gyakorolni a darabokat. – Erre csak némán megráztam a fejem, és ismét lesütöttem a tekintetem.
-Kilépek a zenekarból – mondtam halkan.
-Ha kilépsz, azzal azt mutatod Jungkooknak, hogy ő nyert.
-De nem szeretek eljönni zenekarra, Yoongi – néztem fel rá újra. – Nem is akartam jelentkezni, csak a tanárnő már négy éve mondja, hogy jöjjek.
-Figyelj, gyere velem! Gyakorlunk, és ha azután is így érzed, kilépsz. De ne add fel ilyen könnyen! – mondta, és igaza volt.
-Csak haza akarok menni – mondtam halkan, szinte suttogva, miközben egy könnycsepp gördült le arcomon.
A fiú sóhajtva bólintott.

-Viszlát, Yoongi! – fordultam meg, és már indultam is hazafelé, amikor utánam szólt.
-Holnap mikor végzel a suliban? – kérdezte, én pedig egy pillanatra még visszafordultam felé.
-Kettőkor – válaszoltam. Tudtam, mire megy ki a játék, és igazából kissé idegesített a fiú túlzott közeledése. Nekem nincs szükségem segítségre, sem pedig új barátokra egy idegesítő közösségből.
-A gimnázium előtt várlak – mosolyodott el halványan, én pedig szemeimet forgatva fordítottam neki hátat, és ott hagytam.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Heyhooooo! Ahogy írtam, elég bénának tűnt, de így visszaolvasva annyira talán nem szörnyű :'))

2020.11.17. 9:44