The Strings Of Our Hearts /Yoonmin/ /befejezett/

-17. fejezet

*Jungkook szemszöge* (egy kis váltás, hehe - í.m)

-Na? – pillantott rám Hoseok, mikor visszaértem az előadóterembe.
-Yoongiék vannak még itt, de mondtam nekik, hogy menjenek nyugodtan – válaszoltam, miközben felmentem én is a színpadra, és megfogtam két széket, hogy azokat levigyem onnan.
-Nem tudom, miért lett volna olyan fájdalmas itt maradnia valakinek még pakolni. Mondjuk Jeongin, Kihyun, Taehyun... Igazán maradhattak volna – húzta el a száját a nálam kicsivel alacsonyabb fiú.
-Mindegy, megoldjuk. Mi legalább rendesek vagyunk – vontam meg a vállam mosolyogva.
-Legközelebb ahogy vége a koncertnek, megyünk, hogy nekik kelljen pakolni – tervezgetett Hoseok, mire én csak mosolyogva megcsóváltam a fejem, miközben hallgattam, hogy hogyan akar bosszút állni.

♡♡♡

Fél kilenc körül végeztünk a pakolással, így visszamentünk az öltözőbe. Ott még volt néhány sütemény és üdítő az asztalon, és én személy szerint majd' éhen haltam, szóval azonnal vittem egy széket az asztal mellé, és enni kezdtem, amit csak találtam.
-Éhes vagy? – nézett rám Hoseok, mire én csak bólintottam. A fiú kinyitotta az oldaltáskáját, ami nála volt, és kivett belőle egy papírzacskót, amiben egy szendvics volt. Valószínűleg egy francia pékségben vette. Mosolyogva nyújtotta felém, én viszont megráztam a fejem.
-Nem kell, te is biztosan éhes vagy már – mondtam.
-Csak edd meg! Majd eszek otthon, kibírom addig – mosolyodott el halványan.
-Nem akarom elvenni tőled – ráztam a fejem továbbra is, makacsul ragaszkodva ahhoz, amit én akarok. A fiú viszont erre csak fogta a zacskót, és letette elém.
-Úgysem fogom megenni, mert mondtad, hogy éhes vagy. Én kibírom, ha nem eszek, téged viszont ismerlek – mosolygott, és elkezdte elpakolni a csellóját.
Kis ideig még elgondolkodva figyeltem őt, majd sóhajtva kivettem a zacskóból a szendvicset, és elkezdtem enni.

♡♡♡

-Akkor jövőhéten találkozunk – mosolyogtam Hoseokra, aki erre csak - szintén mosolyogva - bólintott. Viszont olyan furcsa volt. Hiába mosolygott, a szemén nem ezt láttam. Nem volt őszintén boldog. Valami nincs rendben vele.

Elindultam, de csupán egy lépést tettem, amikor megfogta a kezem. Értetlenül fordultam felé, és amit láttam, attól teljesen lefagytam. A fiú lehajtott fejjel állt. Kezét kezemben tartotta, és láttam rajta, hogy semmiképpen sem szeretne elengedni engem.
Felemelte tekintetét, és könnyeket véltem felfedezni a szemeiben, melyeket az utcalámpák fénye világított meg. Nem tudtam, mit mondhatnék. Fogalmam sem volt, mi történhetett, amiért ennyire nincs jól. Hiszen ő mindig olyan boldog.

-Megcsókolhatlak? – kérdezte halkan, miközben egy könnycsepp folyt végig arcán. Néhány pillanatig még szemeimbe nézett, majd lehajtotta a fejét, és a kezeinket kezdte nézni. Folyamatosan folytak a könnyei, nekem pedig fogalmam sem volt, mit tehetnék. Ezt most komolyan gondolta?

Hirtelen ötlettől vezérelve rántottam közelebb őt magamhoz. Soha nem voltam még hasonló helyzetben, így azt sem tudtam, jól teszem-e, amit teszek.
Fél karommal átkaroltam derekát, másik kezemmel arcára simítottam. Éreztem leheletét ajkaimon. Ezek után megcsókoltam őt. Megcsókoltam Hoseokot.

Egyik kezét vállamra helyezte, másik kezének ujjait pedig felvezette tarkómon a hajamba, miközben viszonozta a csókot. Édes volt és kellemes. Az egész pillanat forrósággal töltött el, pedig valójában nagyon hideg esténk volt aznap.

Az oxigénhiány miatt váltunk el egymástól. Szemeinket továbbra is csukva tartottuk, és gyorsan kapkodtuk a levegőt. Soha azelőtt nem gondoltam, hogy valaha meg fogom csókolni őt, de akkor úgy éreztem, hogy életem legjobb döntései közé tartozott ez a cselekedet.

-Jungkook – mondta halkan. Homlokát enyémnek döntötte, úgy beszélt hozzám. – Én már nagyon régóta szeretlek téged. – Nem tudtam, erre mit mondhatnék. Nem álltam olyan közel a fiúhoz, hogy addig a napig bármit is érezhettem volna iránta. Aznap viszont ez teljesen megváltozott. Az a csók, az a rengeteg érzelem, amit árasztott a pillanat... Ez a fiú hatással van rám.

Homlokomat elválasztottam övétől, és egy hosszabb csókot adtam homlokára, majd átöleltem őt. Arcát vastag sálamba fúrta. Annyira törékenynek éreztem őt akkor.

Hirtelen, egyik pillanatról a másikra kezdett el szakadni a hó.
-Esik a hó – mondtam halkan, szinte suttogva, mire Hoseok elengedett engem, és hatalmas, csillogó szemekkel nézett az ég felé. A látványon elmosolyodtam. Olyan csodálattal nézte a havat, akár egy kisgyerek.
Egyik karommal magamhoz húztam őt a derekánál fogva, miközben mind a ketten az égből hulló hópelyheket figyeltük néhány másodpercig.
-Hazakísérhetlek? – néztem rá, mire ő halványan elmosolyodott, és bólintott. Ez a mosoly őszinte volt.
Felkapta hátára csellótokját – amit addig a falnak támasztott -, és én is hátamra vettem a hegedűmet, majd kezem kezébe csúsztattam, és összekulcsoltam ujjainkat egymással. Így indultunk el a havazásban.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hű, erős váltás, plusz ezt a Hopekook dolgot az elmúlt napokban terveztem csak bele a sztoriba, de... nekem tetszik ez a plusz téma 😂 Remélem, nektek is :')

2020.12.07. 23:17