A lélek átka (Befejezett)

🌙Hatodik🌙

Kr. u. 468

Vladimir pov.
A nevem Vladimir Savartin, a nyugati sziget királyának a tizennyolcadik fia vagyok. Életem tizenhetedik életévét betöltve el kellett volna vennem egy lányt, de helyette a zöldsziget királya, Phelan megkérte a kezemet, hogy az asszonya legyek.
A hajom befutott a zöldsziget kikötőjébe. A katonák azon nyomban a palotába vittek ahol a vőlegényem fogadott engem. Magas férfi volt, izmos testtel és délceg tartással. A maga módján még jóképű is volt, de valami megmagyarázhatatlan volt a tekintetében. Azonnal elém jött és a derekamra tette a kezét.
– Micsoda szépség, micsoda tisztaság. Az én gyönyörű királynőm. – fogta meg az állam alatt és az ajkait erősen az enyémre nyomta. Összeszorítottam a szememet. Nem ellenkezhettem. Még aznap összeházasodtunk és éjszaka...pokollá tette az életemet. Nem voltam hajlandó önként neki adni magamat ezért erőszakkal elvette az ártatlanságomat. Aztán másnap úgytett mintha mindez a legtermészetesebb dolog  lenne a világon. Folyamatosan a nyomomban volt és próbált magához édesgetni, de rettegek tőle. Aztán ez az eset rengetegszer megismétlődött, egészen addig amíg el nem ment egy hadjáratra. A testem végre pihenhetett. Aztán egyik nap nem a férjem jött haza, hanem a sereg leghatalmasabb vezetője, Leo generális.
– Felség, a férje küldött vissza azzal a paranccsal, hogy adjam át ezt a levelet. — mondta és át nyújtotta a tekercset. Elvettem a levelet, de véletlenül megérintettem a kezét és rám pillantott a gyönyörű barna szemeivel. Bizsergés futott végig a gerincemen, de elhessegettem a gondolatot.
Ezt követően Leo generális itt kellett, hogy maradjon és vigyázzon rám. Sétáltunk és sokat beszélgettünk.
– Ön mindig katona akart lenni, generális? — kérdeztem kíváncsian.
– Mindig arra vágytam, hogy szolgáljam a hazámat és megvédjem az uralkodót.
– A férjem minden bizonnyal hálás lesz önnek, ön nagyszerű katona. – mondtam őszintén.
– Felség! Ha tovább mond nekem ilyen bokokat, ez a katona elpirul. — hajolt meg előttem. Tovább sétáltunk és amikor visszaértünk a szobámba el akart menni, de kértem, hogy maradjon még kicsit.
– Ön magányosnak látszik, királynőm. – mondta.
– A férjem talán szeret engem, de az én szívem sosem lesz az övé. – motyogtam.

– Akkor mi lesz vele? Az ön szíve drága kincs. Kinek fogja adni? – kérdezte, mire finoman a mellkasára tettem a két kezem és kicsit feljebb hajolva megcsókoltam őt. Nem is sejtve, hogy ezzel mekkora katasztrófát fogok okozni.