A lélek átka (Befejezett)

🌙Tizedik🌙

Igor pov.
Reggel arra ébredtem, hogy a királynő mellettem fekszik, szorosan hozzám bújva, meztelenül. Nekem elmentek otthonról! Kiugrottam az ágyból és gyorsan magamra húztam a ruháimat. Egy nekrofiliás barom vagyok! Mi a franc üthetett belém? Nem is ismerem őt, azt se tudom, hogy egyáltalán micsoda! Ekkor hirtelen belépett Roger, szokás szerint szólás nélkül.
– Haver, van egy... – ledermedt és dülledt szemekkel meredt az ébredező királynőre.
– Roger, ez nem...– kezdtem el hebegni.
– Akkor minek látszik?! – kelt ki magából, mire befogtam a száját.
– Fogd már be! – suttogtam sziszegve.
– Elment az eszed, Igor? Te komolyan képes voltál meghúzni? – kérdezte suttogva, de még mindig ki volt akadva.
– Nem tudom, hogy történt! Elkezdett dörgölőzni hozzám, annyira... annyira... – makogtam.
– Csábitó volt? – húzogatta a szemöldökét már vigyorogva.
– Fogd be! – löktem meg egy kicsit és begomboltam az ingemet. Roger kint megvárta, amíg felöltözök, majd kimentem a sátorból.
– És? – kérdezte kíváncsian.
– Mit és? - vontam vállat.
– Az ég szerelmére! Jó volt vagy sem? – kérdezte sunyi vigyorral, mire csak egy lenéző pillantást kapott tőlem.
– Ne már, öregem! Épp ideje volt hancúroznod egy kicsit! Nem élhetsz örökké a gyásznak!
– Hagyd abba a hülyéskedést és mondd, hogy kitaláltál valamit! – morogtam, mire megforgatta a szemét és kivett pár ruhát.
— Ezek szerintem az ő mérete, de ha átöltöztetjük attól még feltűnő lesz!
– De kevésbe feltűnőbb mint a régi ruháiban! – mondtam és visszamentem a sátorba, de lefagytam. Ott állt egy szál semmiben. Gyorsan felkaptam a hálózsákomat és betakartam vele.
– Mi a baj? – kérdezte kíváncsian.
– Nézze... Felség! Itt nem mászkálhat anyaszült meztelenül csak úgy! Ezt vegye fel! – adtam oda neki a ruhát. Egy darabig csak értetlenül nézte a ruhadarabokat, majd elmosolyodott és odajött hozzám.
– Ha téged ez boldoggá tesz, felveszem. — mosolygott rám, mire megforgattam a szemem és kimentem a sátorból, amíg felöltözik. Roger is kint volt.
— Amúgy nagyon csini. – vigyorgott.
– Befejeznéd végre, házas vagyok! – mutattam a gyűrűre az ujjamon.
– Nem, Igor! Már négy éve nem vagy az! – mondta komoran, mire morogva elrohantam onnan. Majd mérgesen elrúgtam egy kavicsot a földről.