A negyedik Leclerc és a szerelem

40 (epilógus)

Éppen körülbelül éjfél előtt lehetett tíz perccel, amikor el kezdett a kelleténél jobban fájni a hasam, de nem fordítottam rá nagyobb figyelmet, hiszen a mai nap folyamán már voltak ehhez hasonló fájdalmaim és nem akartam ezzel megijeszteni a többieket. Míg a többiek fel állak, hogy állva koccintsanak, így köszöntve az új évet, addig én maradtam ülve és kortyoltam egyet az alkohol mentes mojito koktélomból, amikor is egyre csak nőt a fájdalom a derék és a pocakom tájékán, ezzel biztosítva engem, hogy bizony eljött a pillanat.

-Szívem nem jössz oda hozzánk?-jött mellém párom mosolygós arccal

-Nem .- nyöszörögtem, miközben óvatosan feltápászkodtam a kanapéról, ahhoz képest, hogy milyen erősek voltak a fájdalmak meglehetősen jól kezeltem a fájdalmat

-Hogy érted drágám, hogy nem?- kérdezte értelmetlenül, majd tekintettét gyanakvóan vezette rám

Közelebb léptem hozzá, majd megfogtam a vállát és a szemeibe néztem. És azt akartam neki mondani, hogy jön a kis hercegünk. Ehelyett csak ennyit tudtam ki nyökögni....

-Jön a ba.....-akadtam meg a mondatom közepén, és hirtelen lezúdult , egy hatalmas mennyiségű folyadék a két lábam között. Vagyis elfolyt a magzatvizem.

-Jézusom!-ért oda mellénk anyukám, és amikor meglátta a két lábam körüli tócsát, azonnal intett Thierry bácsikámnak, hogy terelje be az egyik szobába a gyerekeit

-Oké JÖN A BABA!-kiálltja el magát, mire mindenki ránk kapja a tekintetét, szerelmem szemei eközben tágra nyíltak és észre sem vettem és azonnal felkapott menyasszonyi pózba, hogy le vigyen a kocsihoz

A karjaiban voltam és úgy futott ki velem a kocsiig bár szerintem még semmi szükség nem volt ennyire rohani, hiszen még annyira nem fájt. Így mielőtt még párom el indulhatott volna a kocsival anyukám be szállt mellém hátulra, miközben ki osztotta a parancsokat, hogy a többiek mit is csináljanak. Így Thierry bácsikám lelkére kötötte, hogy ők maradjanak itt, míg bátyámék Rosie és Laura irányításával minden szükséges dolgot össze pakoljanak nekem és a babának ruhát és majd hozzák be utánunk . Miután szerelmem is sikeresen be ült előre anyukám is be fejezte a parancsok osztogatását, így elindulhatunk is.

Ahogy szerelmemre néztem jól látható volt, hogy ő jobban meg volt ijedve mint én. Körülbelül már jó tizenöt perce ülhettünk a kocsiban és hajtottunk a kórház felé. Mikor is a fél távnál hirtelen egy hatalmas fájás jött, ami mellett már nem tudtam szó nélkül elmenni, valamint még anyukám kezét is meg kellett ez miatt fognom, hogy belőle nyerjek erőt a fájdalom el bírásához.

-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁhhhhhhhh.-ordítottam fel, Pierre pedig egyre gyorsabban nyomta a gáz pedált, hogy minél előbb oda érjünk

-Nem lesz semmi baj.-nézet hátra egy pillanatra szerelmem

-Kisfiam inkább az utat nézd!-nézett rá anyukám dorgálóan-Akkor tényleg nem lesz semmi baj, ha előre nézel és nem minket!-parancsol rá anyukám szerelmemre, hogy inkább előre nézzen, miközben ő megszorította a kezemet, hogy ezzel is nyugtasson engem

A nagy görcsök közepette észre vettem, hogy szerelmem nem is biztos, hogy az utat figyeli vagy éppen csak bambul ki a szélvédőn a sokk hatása alatt. Míg én ezen álmélkodtam, addig ő tárcsázni kezdte a szüleit, hogy értesítse őket a hírről.

-Anya........-szóval a vonal végén szerelmem anyukája van- Lotti Szül..Jól hallod Szül!!!!Igen szül! Gyertek a kórházba! Oké akkor találkozunk ott.-majd miután le tette a telefont újra hátra nézett egy pillanatra rám, majd újra az útra vezet a pillanatát-Mindjárt ott vagyunk. Minden rendben lesz.-néz rám a visszapillantó tükörben és egy mosolyt villant rám, eközben anyukám elkezdte simogatni a hátamat, hogy enyhítse az ott lévő fájdalmakat