Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~6~

Nem tudom, meddig aludtam. Mikor kinyitottam a szemem, hatalmas fájdalmat éreztem a gerincemben, fejemen, lábamon. De élek.
Homályosan láttam csak, de próbáltam körbe nézni. Láttam, hogy valaki ül mellettem egy széken és engem néz. Levi volt az, felismertem mikor kissé kitisztult a látásom.
- Hadnagy? - próbáltam felülni, de Levi visszatolt gyengéden az ágyra. - Nem kelhetsz fel! Veszélyes - morogta, s visszaült a székre.
- Miért van itt?
- Vártam hogy felébredj, szaros. Mégis mit kepzelsz, mit csinálsz amikor kint vagy a falon túl?! Csak nézel magad elé amikor titánok próbálnak felfalni?! Gondot okoztál nekem, ezért büntető munkára foglak beosztani, amikor felépülsz. - kiabált velem. Erre csak sóhajtani tudtam.
- Megérdemlem... - motyogtam magam elé. - sajnálom hogy ekkora gondot okoztam - folytattam remegő hangon, könnyeimet igyekezve visszatartani.
- Na nehogy elbőgd magad - forgatta meg a szemeit a hadnagy, én meg szégyenkezve elfordultam. Már amennyire tudtam mozogni...
- A gerinced épphogy megúszta. Egy hajszállal nagyobbat reped a csigolyád, és egy életre lebénulsz. Az orvos azt mondta, egy hónapig feküdni fogsz, mert esélyes, hogy ha megerőlteted magad, tovább reped és tényleg béna leszel. És perpillanat az ülés is megerőltető...ja,meg járni úgyse tudsz még néhány hétig, ugyanis a lábadat is épphogy sikerült megmenteni. - sorolta szemrehányóan Levi, de mégis valamelyest mintha aggodalmat, s egyben megkönnyebbülést is éreztem volna a hangjában. Nekem pedig eszembe jutott minden, ami a bevetésen történt. Ahogy a kifordult lábamra gondoltam, kirázott a hideg. Nem mertem megnézni, hogy milyen állapotban van...
- Őszintén nagyon sajnálom, hadnagy úr! - ütöttem meg öklömmel a mellkasom, s közben már patakokban folytak a könnyeim.

Erre ő csak megforgatta a szemét.

 - Ch. Ne bőgjél már! Délben kapsz enni. - közölte, majd elindult az ajtó felé.

 - Heichou? - szóltam neki oda, mire ő hatalmas nyűggel felém fordult - Köszönöm - erre ismét egy szemforgatás volt a válasz.

 - Van mit, és legközelebb nem lesz! Nem fogom minden alkalommal összekaparni a darabjaidat egy titán szájából. Sőt, soha többet! Méghogy öltél már titánt, na ne nevettess! - baszott le. Majd az ajtót is bebaszta.

Az egy hónap nem valami hamar telt el. Sőt, konkrétan kb 10 évnek tűnt. Minden nap kétszer kaptam enni, egyszer kinyitották nekem az ablkaot, és...és ennyi. Illetve néha bejött valaki lebaszni, kivéve amikor Petra jött be kedveskedni egy kis normális viselkedéssel. 

 - Hogy vagy? - kérdezte egyik alkalommal mikor bejött hozzám.

 - Csak a szokásos. Semmi - néztem rá semmit mondó tekintettel - Valaki hozhatna nekem egy könyvet legalább...

 - Legközelebb hozok - mosolygott - már nem kell sokáig kibírni, mindjárt letelik az egy hónap.

 - Ahh, de még az is olyan soook! És Levi majdnem minden nap bejön lebaszni. Mondjuk az elején jogosnak éreztem, de azért 2 hete minden nap kiabálni velem...azért én haltam meg majdnem, maradjunk annyiban...

 - Hát igen, elég kemény az ember, meg kell hagyni. De csak szeretetből teszi.

Erre félrenyeltem a nyálam. Hogy miből? Szeretetből?!

 - Jaj, ne értsd félre. A beosztottait mind szereti valamennyire, mind fontosak vagyunk neki, és mindannyiunk veresége az ő veresége is, és hát ő felel értünk nagyrészt.

 - Jó, de mindenkivel ilyen akit meg kellett egyszer menteni?

Erre Petra elgondolkodott egy kicsit.

 - Őszintén szólva, nem rémlik hogy bárkire hasnolóan rászállt volna, de nagyon megviseli a veszteség, szóval ne úgy fogd fel, hogy rossz indulatú akar lenni.

 Ekkor kopogtak az ajtón.

 - Bejöhetek? - kérdezte egy mély, meleg tónusú hang. A magas, szőke férfi kedvesen mosolygott az ajtóban. Tisztelegtünk Petrával, majd ő átadta a helyét Erwinnek.

 - Minek köszönhetem a látogatását, Parancsnok? - kérdeztem kissé zavarban. Őszintén kicsit féltem az újabb konfrontációtól.

 - Csak tudni akartam, hogy vagy, illevte szólni, hogy a napokban ismét megvizsgál az orvos.

  - Oh...köszönöm a hírt. És hát megvagyok, nem történik semmi - próbáltam mosolyogni. - Kérdezhetek valamit?

 - Persze.

 - Miért választott engem, amikor ennyire nyilvánvaló hogy csak egy teher vagyok? 

Látszólag a kérdés kissé váratlanul érte. Megvakargatta az állát, hümmögött kicsit, majd válaszolt.

 - Mert csak pocsékba ment volna a tudásod máshol. Az első alkalom senkinek sem könnyű, sőt...de sajnos lasszóval kell fogsodni a kompetens embereket, és van aki bátor, de béna. Nos, te nem vagy béna...

 - Csak gyáva - szóltam közbe, melyet egyből meg is bántam - Bocsásson meg...

 - Nem vagy gyáva, hiszen láttalak titánt ölni.

 - De most nem sikerült. Valamiért elfogadtam, hogy meghalok, miután kitört a lábam és nem tudtam mozogni. Az más volt akkor...akkor a többieket kellett megvédeni, de itt mindenki meg tudja magát védeni. Akkor csak egy kisebb titánt egy másik feldobott a falra, és valakinek gyorsan kellett cselekednie.

 - Értem. Azért magad miatt is kéne harcolni. Vagy amíg nem megy, addig találj valakit, akiért megéri, hátha az több erőt ad.

 - De nincs itt senki, aki a védelmemre szorulna. 

 - Mindenki szorul védelemre néha. Még a legnagyobbak is - mosolygott kedvesen. Ez az ember akár pszichomókus is lehetne, ha törődnének az emberek mentális épségével itt a falakon belül. De hát amíg a túlélés a tét, addig kit izgat egy kis önbizalomhiány, stressz...

 - Még a legnagyobbak is...Ön is? - kérdeztem kicsit gyerekes hangsúllyal. Végre nem éreztem feszélyezve magam, de mégsem olyan volt, mintha barátok lennénk.

 - Igen, néha én is. És tudod még ki? - mosolygott tovább.

 - Hange osztagvezető parancsnok?

 Erre Erwin hangosan felnevetett.

 - Na, az egyértelmű! De én Levira gondoltam - mondta cinkosan.

 - Iiiigen? Na azt kétlem. Az az ember nem is ember, ő maga a megtestesült nem is tudom mi, de ő az utolsó akiről el tudom képzelni, hogy mások segítségére van szüksége.

 - Pedig lenne szerintem, csak hát ő is ugyanígy vélekedik magáról. Pedig én látom, hogy Levinak is szüksége lenne valakire néha, csak nem nyílik ki senki előtt.

 - Ch. Ha befejeztétek a pletyizést rólam a hülye kölyökkel, akkor Erwin ha lennél szíves, Hange mindenhol téged keres. - nyitott be az ajtón az emlegetett szamár, de mint valami tank, úgy jött be.

 - Máris. Jobbulást, kedves, ha ráérek, meglátogatlak még, ne und magad a halálra - mosolygott Erwin. Tisztelegtünk, elköszöntünk, majd Szemöldök parancsnok távozásával az összes pozitív energiát beszívott egy Levi Ackerman nevezetű szupermasszív feketelyuk.

 - Ch. - közölte sokatmondóan.

 - Elnézést? - próbálkoztam, hátha a megbánásomra várt.

 - Hadd mondjak neked valamit. Erwinnek igaza van, magad miatt is kell küzdened. De amit rólam mondott...eszedbe ne jusson bármikor is "kedveskedni", vagy mittudomén. Ha egy pillanatig is arra gondolsz, hogy segítesz rajtam, akkor kivágom a nyelved, és nem tudsz többet pletyizni a felettesedről az én felettesemmel.

 - Rendben... - sütöttem le a szemem. Ekkor hozzám vágott egy könyvet, melynek borítóján az állt, hogy Bűn és bűnhődés.

 - Köszönöm...ez most célzás akar lenni?

 - Ch. - erre ismét rámvágta az ajtót. Sokszínű egy fazon...de legalább van könyvem!