Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~2~

Karrierem kezdete Levi hadnagy osztagában

Már 2 hónapja itt vagyok, és konkrétan semmi sem történt.

Konkrétan. Semmi. Sem. Történt.

Már fél évvel Levi-hoz kerülésem előtt a Felderítőkkel dolgoztam, és szinte mindig volt mit csinálni, bár mi még nem nagyon harcoltunk a titánokkal, főleg a kifutó, edzett Felderítőknek biztosítottuk a fal menti terepet és a környéket, bár volt 1-2 alkalom, amikor nekünk is le kellett szedni pár monstrumot, itt jöttem általában én a képbe; valahogy a többiek mind összeszarták magukat, amikor titánt láttak. Nem mondom, hogy én nem féltem, de az az aktuális 2-3 mini titánka nem okozott különösebb gondot nekem, nyilván ezért figyelt fel rám Erwin, mert nem voltam olyan, mint az újoncok többsége; gyáva...

Szóval, még frissen végzett kadétként is több feladatom volt, mint most.

Legalább kísérgethettük Levi meg Erwin osztagait, segédkezhettünk bármiben a bevetések során, most meg...konkrétan mosogatok, meg takarítok, főzök...mint valami bejárónő. Nem mondom, ínyemre van a tisztaság, a föld alatt olyan mocsok volt, hogy levegőt nem lehetett kapni a bűztől, de így 2 hónapnyi csicskázás után kissé megelégeltem már, hogy a hadnagy és az osztaga semmibe sem vesz. Egyedül Petra az, aki kedves hozzám, másoktól csak a beszólásokat kapom.

Éppen az étkezőben mostam fel a padlót, minekutána éjszaka 2-3 faszi, akiket nem tudok megkülönböztetni egymástól így két hónap után se, úgy döntöttek, felöntenek a garatra és iszonyú retket hagytak maguk után. Ekkor toppant be a kedves hadnagy és társai egy bevetésről visszatérve.

- Hé, te kis szargalacsin! - rúgta be az ajtót az Oluo nevű fazon. - Mondd csak, elkészült már az ebéd? Tudod, mi fontos feladatot végzünk, mert MI alkalmasak vagyunk rá, nem úgy, mint EGYESEK. - próbált felhúzni. Tudtam, hogy nem durranhat el az agyam, bár már eléggé jól esett volna berúgni 1-2 szájat itt a laktanyán, az összes dolog amit összerúghattam, az az udvarom lévő próbababa, ugyanis a szobámban konkrétan levegőt sem vehetek, mert Levi hadnagy szerint minden áthallatszik, és ha csak a légy zümmögését áthallja, elvágja a torkom. Na, azt próbálja meg. Bár megpróbálhatja, és valószínűleg sikerrel is járna...

Tehát Oluo éppen igyekezett kihozni a sodromból, én pedig annyit tehettem, hogy éles pillantásokat vetek rá. Még. Majd egy szép napon kiállhatok magamért ezekkel szemben is, de egyelőre tisztelnem kell azokat is, akik ha tehetnék, velem törölnék a szart a retyón.

- Elnézést, nagyságos Felderítő uraságom, de még nem tudtam szolgakisasszonyi feladataim többségét ellátni, mert egyesek idehánytak az éjjel, és azt pucálom hajnal óta. Ha éhes, akkor azt javaslom, szedjen le egy almát a fáról, lassan megérnek. - mondtam neki kimérten és elég cinikusan, mivel már nem tudtam teljesen visszafogni magamat.

- Oluo. - Lépett ki mögüle a Hadnagy – Azonnal fejezd be ezt a modortalanságot, különben egész éjjel a lószarban fogsz aludni. Már ha a lovak hagynak. Ema, te meg legyél tiszteletteljes, és végezd el a rád bízott feladatot, ez a dolgod, ugyanis. - fordult felém Levi. Itt már kezdett eldurranni az agyam, pedig eleinte mintha mellém állt volna.

- De Hadnagy! Két hónapja itt vagyok, és semmit se csinálok, csak csicska vagyok itt! Miért vagyok akkor itt? Az újoncok között legalább volt normális feladatom, legalább megvédhettem őket néhányszor, most meg csak pucolok meg főzök állandóan! Ha ezt jelenti elitnek lenni, akkor én inkább mennék vissza a többiekhez, mert úgy látom, itt érdemben nincs rám semmi szükség! - akadtam ki, bár minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam. Levi csak nézett mélyen a szemembe, gondolom kiélvezte a helyzetet, hogy végre valakire lefelé kell néznie, fizikailag. De nem tűnt dühösnek, olyan volt, mint egy időzített bomba; már vártam, hogy mikor ugrik rám a semmiből egy kést a nyakamra szegezve. Igyekeztem állni a pillantását, és azon gondolkodtam, vajon mi járhat a fejében. Méregette az arcomat, de főleg a szemembe nézett, mintha keresne valamit rajtam; én mindig is tudtam, akárhányszor láttam őt, hogy ismerem valahonnan, legalábbis olyan érzésem volt. De nem volt időm ezzel foglalkozni most, mert vártam a csapást, ami egy másik Felderítőtől érkezett.

- Hé, te kis angyalfejű pincsigeci! - ragadta meg hátulról a hajamat az egyik faszi akinek az okádékát takarítottam idáig. - Hogy merészeled venni a bátorságot, hogy így beszélj a Hadnaggyal, hmm? - Üvöltött bele a fülembe. - Lehet, hogy a csinos pofikád kimentett már 1-2 csávából, de itt az ideje átrendezni ezt a kis arcocskát, nem igaz, srácok? - fordított a többi felé engem. Nem volt nehéz dolga, ugyanis legalább 20 kilóval könnyebb vagyok és vagy 15 centivel alacsonyabb.

- Elég legyen! - emelte fel a hangját Levi, és pofon ütötte az illetőt aki szorongatta a hajamat. Francba, pedig én terveztem lecsapni! Mondjuk, lehet, esélyem se lett volna...

- Mindenki húzzon innen, Oluo meg te pedig büntetőmunkát fogtok végezni! - Üvöltött a hadnagy arra a faszira aki megrángatott. - Kivéve Ema, te itt maradsz – fordult felém – de ne hidd azt, hogy te megúszhatod szárazon.

Amint a többiek kimentek, a Hadnagy nekilökött a falnak, és a fejem mellé tenyerelve lehajolt hozzám – biztos élvezte, hogy valaki még nála is kisebb, bár amilyen tempóban én növök, 10 év múlva se leszek akkora, mint ő.

Tehát, kezdődött a kínkeserv.

- Ide figyelj, te kis pimasz.

És ezen a ponton vártam a lebaszást, helyette meg csak bámult bele az arcomba, én meg nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Talán mindkettő?

- Iiiiiigen...? - kérdeztem kissé finoman, tekintve, hogy Levi egy jó fél percig biztos nem mondott semmit, én meg alig álltam a pillantását...azt hiszem, gyenge vagyok egy ilyen mentális monstrumhoz képest.

- Tulajdonképpen – kezdte – igazad van...valahol. De hogy vetted a bátorságot, hogy így beszélj velem? Nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene, vagy sem...tiszteletlen vagy, és ezért még 2 évnyi pucolás járna neked, de tudod mit? Abban igazad van, hogy nem csicskásnak vagy itt. Amiért tiszteletlen és pofátlan voltál velem szemben – ahogy a többiekkel beszélsz, az teljesen hidegen hagy – még 3 hétig ezt fogod csinálni, és ha jó kislány leszel...akkor jöhetsz velünk bevetésre. - mondta, mire felcsillant a szemem. Kedvem támadt volna megölelni, vagy valami hasonló, már évek óta nem örültem ennyire semminek.

- Köszönöm szépen, Hadnagy Úr! - mondtam elégedetten, jobb öklömet a szívemhez ütve, de ezáltal véletlenül állba vágtam Levit. És itt egy pillanatra megállt az idő, vártam a halált.

Szerintem látta a rettegést a szememben, mert amikor épp készültem bocsánatot kérni, fél szóval ott hagyott engem.

- Menj a dolgodra, és korán feküdj le. Nem bírom azt a zajt, ami esténként jön tőled. - közölte, majd lelépett. Én meg azt hiszem, sosem voltam ilyen hálás senkinek.

*Levi szemszöge*

Erwin szobájában égett a lámpa, már lassan ment le a Nap.

Levi kortyolt egyet a fekete teájából, amit olyan érdekesen fogott, majd megszólalt:

- Még 3 hetet gürizik a kislány, utána jöhet velünk.

- Helyes. Mondtam neked, hogy ne csináld ezt vele, semmi esélye sem lesz beilleszkedni, meg akkor egyébként is, minek tartjuk? Bár, ahogy hallottam, amilyen tiszteletlen volt veled, azon lepődöm meg, hogy csak 3 hetet adtál neki, nem 3 hónapot magánzárkában napi állba rúgással. - mondta kuncogva Erwin.

„Ha tudná, hogy ma ez a kis csitri vágott állon az öklével..." - gondolta Levi.

- Tudod, én is meglepődtem, de úgy vagyok vele, hogy az ilyen bátorságra szükség van ebben a szakmában...és egyébként fegyelmezett, én már az elejétől fogva azt vártam, mikor szakad el nála a cérna, és egész sokáig bírta. - mondta a Hadnagy, majd kissé elgondolkodva nézett a szőnyegre miközben a falat támasztotta.

- Mi aggaszt, Levi? - kérdezte Smith, fürkészve a Hadnagy szép, elmerült arcát.

- Tulajdonképpen...semmi. Mindegy, majd talán később megbeszéljük. Most megyek, lefekszem, remélem ezek nem csinálnak semmit vacsora közben...