Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~13~

 - Hogy...Annie lenne az? Miből gondolod? - kérdezte Mikasa. A levegő megfagyott a szobában.

 - Senki más nem lehetett. Most fáradt vagyok részletezni...de Eren, nem volt ismerős neked a testtartása? Nem elmékszel, amikor egyszer segített neked verekedni, még mikor kadétok voltunk?

Ekkor Eren szeme elkerekedett.

 - Az a rohadt ribanc... - szűrte a fogai között. Én sokkosan csak pislogtam egyikőjükről a másikra.

 - Nyugalom, Eren. Már kidolgoztunk egy tervet. Csapdába fogjuk csalni. De most...kérlek, nyugodjunk meg. Egyszerűen...én már nem bírom ezt az egészet - mondta Armin alig hallhatóan. Látszott rajta, hogy nagyon meg volt törve az események súlya alatt. S azt is tudta, hogy a feltételezése nagyon súlyos, hiszen ezzel kétségbe vonódik az egész katonaság korrektsége. Hiszen már két titán is van köztük, s ki tudja, még hány?

 - Armin...gyere fürödni. Hamarosan takarodó lesz. - mondta Mikasa. - Eren, kísérd el Armint.

 - Gyere. - segítette fel a fölrdől Eren a szőkét. - Holnap találkozunk. - mondta nekünk hátra sem nézve, s elvitte Armint zuhanyozni.

 - Lehet, hogy lassan én is megyek Ema, ha nem baj - állt fel a földről Mikasa is. - Kb. fél óránk van lefekvésig, szerintem menj le és egyél valamit. Holnap korán visznek a kórházba.

 - Igazad van, Mikasa. Köszi, hogy itt voltatok - mondtam neki mosolyogva. Kedvesen megszorította az ép kezemet, s ő is elment. Ezután elkezdtem visszapakolni a cuccaimat az ágyra, mikor ajtócsapódást hallottam. Majd gyufa sercent, s durva csattanásokat is hallottam. Rájöttem, hogy a hangok Levi szobájából jönnek. Halkan a falon lévő lyukra tapasztottam a szemem, s láttam, amint a Hadnagy velem szemben ül a könyvespolcának támaszkodva, úgy nézett ki, mint aki elesett. Lehet, hogy megbotlott, hiszen sínben van az egyik lába. Arcát egyik kezébe temette, s halk mormogást hallottam felőle. Káromkodásnak tűnt. Megpróbált felállni, de nem sikerült neki. Biztos nagyon fájt a lába. Úgy tűnt, elvesztette a türelmét, mert mérgében kisöpörte a hozzá legközelebb eső polc tartalmát, s a könyvek csattanva értek a fapadlóra. Ezután ismét a kezébe temette az arcát, s hallottam hogy szinte zihál. Mintha sírt volna. Majd megszakadt a szívem, nem bírtam nézni, hogy ilyen összetörten ül ott az emberiség legerősebb embere. Úgy döntöttem, megkockáztatok egy havi büntetőmunkát, és átmegyek hozzá segíteni. 

Halkan becsuktam magam mögött az ajtóm, majd odalopóztam az övéhez. Pár másodpercig síri csendben álltam, levegőt is alig mertem venni, de erőt vettem s bekopogtam. Választ nem várva szinte egyből be is mentem. Kinyitottam az ajtót, s a huzat miatt eloltódott az íróasztalon árválkodó lámpa, így sötétségbe borítva a szobát. Csak a Hold fénye világított valamicskét.

 - Mit akarsz? - kérdezte megtörten, de nyersen, mint mindig. Nem feleltem, odasétáltam az íróasztalhoz, s gyufa után kutattam. Nem látok jól a sötétben, de azért egész hamar sikerült meggyújtanom a lámpát. Halovány fénye nagy árnyékokat festett a Hadnagy arcára.

 - Menj el - mondta halkan. De én nem mozdultam, csak néztem őt. Nem tudtam, hogy közeledjek felé, hogy el is fogadja azt. Gondoltam, bármit is teszek, ő ellenkezni fog.

 - Nem hallottad?! Azt mondtam, tűnés! - rivallt rám, mire kicsit összerezzent a testem. Ezt ő is láthatta, mivel úgy tűnt, kissé megenyhültek a vonásai. Összeszorítottam az ajkaimat, s odasétáltam mellé, majd elkezdtem összeszedni a könyveit a földről. Nem mertem a szemébe nézni, de egyszerűen nem hagyhattam, hogy ez történjen vele. Valakinek mellette kell lennie, most hogy az egész osztaga odaveszett.

 - Ne csináld ezt, Ema. Nem akarom, hogy így láss - mondta halkan. 

 - Csak hagyja, hogy segítsek. - válaszoltam alig hallhatóan. Mikor befejeztem a könyveket, felálltam s kinyújtottam a kezem felé.

 - Ch! Szánalom. Egy kis kadét segít nekem felállni... - morogta maga elé.

 - Már nem vagyok kadét, uram. - mondtam halkan. Felsegítettem a földről, még mindig a kezét fogtam. - Én mindennél jobban sajnálom, ami ma történt. Ha előbb odaérünk Erennel, még megmenthettük volna Petráékat... - mondtam alig hallhatóan.

 - Nem a te hibád. Az enyém - felelte.

 - Nem! Maga mindent megtett. Mindent...és hálásak vagyunk! Petráék is...ők is hálásak lennének. Maga nem tehet semmiről. - Először mertem a szemébe nézni, s láttam hogy fájdalmas tekintete az enyémbe fúródott. Pont úgy nézett ki, mint valaki, akire nagyon ráfér egy jó nagy zokogás, de egy csepp könnyet nem tud kisajtolni magából.

 - Miért vagy még mindig itt? Nem akarom, hogy így láss - közölte szinte alig hallhatóan ő is.

 - Hogy tudomásul vegye, hogy nincs egyedül - mondtam. Szinte el se hittem, amit mondtam. Ismét elkaptam a tekintetemet, s éreztem, mennyire kínos vizekre eveztem. Megkockáztattam, hogy megint megaláz és elküld a fenébe, de nem tette.

 - Én mindig egyedül leszek, Ema. 

Szinte szíven szúrt ez a mondata. Annyira sebezhetőnek tűnt, és én nem akartam ezt. Könny szökött a szemembe, s össze kellett szorítanom az ajkaimat, hogy ne sírjam el magam.

 - Nyugodtan sírj. Ha már te tudsz...sírj helyettem is - lehelte sötéten. Mintha egy kardot állítottak volna a szívembe, olyan fájdalom árasztott el. Most tört elő minden, ami eddig történt. Hangos zokogásban törtem ki, s hogy tompítsam a zajt, a számra tapasztottam a kezem. Ő pedig szorosan magához húzott. Megbillentünk, mivel nem tud még stabilan állni, s én kábé beleestem az ölébe, arccal a mellkasának.

 - E-elnézést...én nem akartam - hebegtem, a könnyeimtől alig láttam, s éreztem, hogy olyan vörös a fejem, mint egy cékla. - Jól van, Hadnagy? Nem fájt?

 - Nem. - közölte halkan, s ismét visszahúzott magához, de előtte kisimított egy ázott tincset az arcomból. Nem tudom, meddig fekhettem az ölében, de egy idő után már nem bírtam tovább zokogni, egyszerűen nem maradt erőm. Feltámaszkodtam a karomon, s egyenesen belenéztem sötét szemeibe. Kezével letörölte az arcomról a könnyet, s végigsimított a sérülésemen, amit még a szekéren megtörölgetett. Olyan érzés kerített a hatalmába, aminek normális esetben nem mertem volna teret adni, de egyszerűen ilyen intim pillanatban, ilyen megtört lelki állapotban nem tudtam visszaszorítani az érzelmeimet. Talán ő is láthatta, mert érdekes tekintettel fürkészte az arcomat.

  - Én...csináljak magának valamit, Hadnagy? - kérdeztem nagyon zavarban. - Egy teát? Vagy segítseg lefeküdni az ágyba?

 - Igen...kérlek, segíts felállni. - felelte. Láttam rajta, hogy nagyon megalázó neki ez a helyzet.

 - Kérem, hogy ne gondoljon erre úgy, hogy most velem szemben alárendeltebb pozícióba került, hogy segítek magának. - mondtam a legösszeszedettebb hangomon, amin csak bírtam. - De ez a kötelességem. Segíteni a bajtársaimon...és Hadnagy, maga akkor is az emebriség legerősebb katonája marad. Ezen semmi sem változtat. És maga nem tehet semmiről, és...

 - Csss. Ne beszélj ennyit. Értékelem, és köszönöm, Ema. Nem változtat a dolgokon, ugyanúgy felelős vagyok, de akkor is értékelem az erőfeszítésedet. - mondta halkan. Már az ágyán ült, s én lehajoltam, hogy megigazítsam a bokáján a sínt, majd most, hogy kényelmesebb volt, már magának is tudta kicsit mozgatni a lábát. Felfeküdt az ágyra s megint magához húzott. Az olajlámpa már nagyon gyengén pislákolt. Nagyon zavarban voltam, de persze tudtam, hogy nem fog történni semmi. Sőt, jobb is, ha ma éjszaka egyikünk sem lesz egyedül. Túl nagy terhet rakott ránk ez a nap.

Finoman simogatta a hajamat, mire akaratlanul is a bátyám, Leslie jutott eszembe, aki szintén mindig így simogatta a hajam, hogy el tudjak aludni. Meg is tette a hatását; a nap olyan kimerítő volt, mentálisan és testileg egyaránt, hogy a simogatás szinte egyből álomba ringatott.