Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~15~

Nem sokkal később hazaérkeztünk a kórházból. Érdekes dolgok történnek, ezért sokunkat szolgálatba állították - kivéve például engem, és rajtam kívül még 2 srácot. Meg Levi-t.
Én a kezemet még mindig nem tudtam használni, Levi-nak meg csak jobban fájt a lába a műtét után.
Eléggé lesújtó volt, hogy haszontalan lettem. Levi-t is megviselte a harcképtelenség, de neki legalább még így is volt dolga, hiszen a katonai vezetőség tagja, szóval tele volt pakolva papírmunkával, és időnként jöttek hozzá más egységek parancsnokai megbeszélésre.
A bezártság és haszontalanság nem tett jót a lelki világomnak, valamint az sem, hogy én kb semmit sem tudtam a történésekből, egyszerűen nem volt kitől kérdezősködni.
Vagyis lett volna, de ő a következő problémám tárgya.
Levi.
Szóba se állt velem, de ha még szóba is állt volna, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azt az éjszakát amit együtt töltöttünk a csata után. Egyszerűen nem ment. És ez nagyon emésztett engem, s valahol még hálás is voltam Levi-nak, amiért került engem, mert egyszerűen össze voltam zavarodva, és tudtam hogy ha a közelébe kerülök, akkor biztos ismét elkezdek érezni dolgokat. Az a Levi aki a mellkasára húzott, hogy hozzám bújhasson nem az a Levi, akit előtte ismertem, és akinek most is mutatja magát. De nekem valamiért vonzó volt az a sebezhető Levi, és ez vonzóvá tette számomra a rideg, parancsokat osztogató, rendíthetelten hadnagyot.

Kénytelen voltam félretenni ezeket a gondolataimat, mert úgy gondoltam, muszáj lesz beszélnem vele. Tudnom kell, mi folyik itt, és beleőrülök a tudatlanságba. Unalmamban már folyton elvégzem szinte az összes teendőt a ház körül, még így is, hogy csak a fél kezemet tudom használni.
Egyik este a lovak etetése után az izgalomtól remegő testtel indultam ki a sétállóból, mivel céltudatosan Levi irodája felé vettem az irányt. Messziről odasandítottam, hogy ég-e nála a lámpa, ugyanis ha látom hogy nincs ott, nem vesztegetem az időmet - lenne kifogásom, miért kerüljem el ezt a kényelmetlen helyzetet. Pechemre égett a lámpa, es Levi pont ott állt az ablakban, szúrós tekintete pedig egyenest engem vett célba.
Egy pillanatra megtorpantam - "mi van, inadba szállt a bátorságod? Jézus."
De nem, akkor sem torpanok meg! Információt kell szereznem, nem fog megállítani egy buta kis félelem.

Nagy levegőt vettem, és bekopogtam az ajtón. Nem jött válasz, ezért megint kopogtam. Megint semmi. Úgy döntöttem, akkor egye fene, én bemegyek. Kinyitottam az ajtót, és láttam hogy ott ül az íróasztalánál. Az irodája meglehetősen rendezettebb, mint a hálószobája. Mindenesetre bármivel volt is elfoglalva, fel sem nézett, mint aki észre se vette, hogy bementem.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és közelebb mentem hozzá. Lattam, hogy valami régi aktát olvasgat, ami csak azért volt fura, mert miért olvasgatna régi ügyeket amikor a jelenben is van elég zűr? Jobban megnézve egy születési anyakönyvi kivonat volt az, néhány egyéb fecnivel hozzátűzdelve. Mikor végre hajlandó volt észrevenni, hirtelen mozdulattal becsapta a mappát, majd szúrós, ilyen "mi a faszt akarsz tőlem, trágyadomb" tekintettel rám nézett.
- Jobb helyeken szokás kopogni. A Maria falnál ezt nem tanítják meg? - kérdezte epésen.
- Kopogtam.
Erre megrezzent egy kicsit, de csak egy pillanatra.
- Mit akarsz?
- Tudni, hogy mi folyik itt.
- Itt?
- Hát...az országban. Vagy nemtom. Úgy értem...mindenki elment, maga egész nap el van foglalva, és érdekel, hogy mi történik, mert gondolom miután felépültem, engem is utánuk küldenek, és szeretném tudni, hogy most éppen miért kockáztatom majd az életemet.
Erre egy nagyot sóhajtott, megmasszírozta az orrnyergét, majd ismét nagyon fárasztó tekintettel nézett rám.
- Találtak egy titánt a falban, és erről tudott az egyik legfőbb vallási vezető. Most vele mennek emiatt a kihallgatások, tárgyalások. Tudnunk kell, mi ez az egész. Tulajdonképpen nem tudunk semmit, és ez egy olyan dolog lehet, ami mindent megváltoztathat. Ezen kívül Annie befagyasztotta magát egy ilyen fura anyagba, amit a titánok tudnak csinálni a testükkel. Ha ő van, mint ellenség a soraink között, akkor másnak is lennie kell. Biztos vannak társai, de nem tudunk erről sem semmit. Ezért kissé kritikus úgy az egész állapot, ahogyan van. Érted?
Erre csak finoman bólintottam.
- Szeretnél még valamit?
- Nem.
- Nem "uram", és tisztelegni se felejts el...legalább ha mások is látják. - mondta fáradtan, de a tekintete már nem tűnt olyan gyilkosnak. Csak faradtnak, de látszott rajta valami kis megkönnyebbülés. Mintha örült volna.
"Mit képzelődsz??? Jézus! Ő a felettesed, 15 évvel idősebb legalább...elég!!!"
- Akkor én...én megyek...uram - mondtam kerülve a pillantását, tisztelegtem s elindultam az ajtó felé, de megállított.
- Várj.
Megtorpantam, de még mindig nem mertem a szemébe nézni.
- Igen, uram?
- Látom, hogy mennyi mindent csinálsz, de fel kéne először épülnöd. Ne te végezz el minden feladatot a laktanyán.
- De a fiúk még nálam is rosszabb állapotban vannak. Én meg halálra unom magam egész nap egyedül, és csak azon izgulok hogy vajon mi lehet a többiekkel.
- Értem.
Ezután egy kisebb szünet következett. Azt vártam mond még valamit, de csak fürkészte az arcomat szúrós szemével.
- Nos, akkoe én... - akartam indulni, de ismét megállított.
- Ha nagyon unatkozol, akkor...akkor bejöhetsz ide néha.
Erre legalább akkorára kerekedett a szemem, mint két görögdinnye.
- Nem...talán hülye ötlet volt. Felejtsd el. - mondta hirtelen. Láttam rajta, hogy erőlködnie kell, hogy ilyen higgadt tudjon maradni a tekintete.
- Nem, én...én szívesen...vagyis...csak ha nem zavarok - hebegtem. Éreztem, hogy olyan vörös vagyok, mint a szovjet zászló.
- Nos...rendben, de ne gyakran. És ne gondolj ebbe semmit. Megértetted?
- Igen, uram. Akkor én megyek is...szép estét - surrantam ki az ajtón.
És már akkor éreztem, hogy ez egy hülye ötlet volt.
Nagyon. Hülye. Ötlet.
Mert ha csak egy héten fél órát fogok vele tölteni, akkor is eszembe fog jutni az az éjszaka, és minden más, ami előtte történt. És akkor megint azt fogom érezni, hogy többet akarok belőle.
És ezt nem akarom, mert nem szabad. És bármikor meghalhatunk...