Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~5~

Nyitott szemmel vártam a hajnalt az ágyamban, s amint megláttam az pirkadat első pillanatát, az ablakomhoz sétáltam, hogy megnézzem magamnak a szép napfelkeltét - ami talán az utolsó. Már hallani lehetett ahogy a többiek mozgolódnak, készülődnek a bevetésre. Leültem az asztal elé, és megettem a másik croissan-t. Mennyei volt, ahogy a tudat is, hogy a talán utolsó estémen valaki még gondolt rám. Úgy éreztem, hogy ha ma nem jövök vissza, akkor is boldogsággal teli szívvel búcsúzom, hiszen mindent megtettem az emberiségért, magamért, és életemben először végre értem is tett valaki valamit.

Elő-reggelim után felöltöztem és levittem a konyhába a tálcát. Természetesen az egyik legutáltabb tagnak szembe kellett jönnie velem; Oluo nyargalt felém.

 - Hé, cselédkém! - kurjantott rám amint a konyhaajtóhoz értem - Mi ez a tálca nálad? Csak nem ételt loptál? Azt hiszed megérdemled, azok után, hogy semmi hasznod sincs? Vagy csak így utoljára akartál enni egy jót? Meghagyhattad volna az életben maradó katonáknak, nem kéne ekkora önzőnek lenned, a katonák csapatban dolgoznak!

 - Ch...ezt pont te mondod? Mellesleg nem loptam ételt. Ezt a tálcát Levi hadnagy nyomta a kezembe ahogy meglátott a folyosón, hogy vigyem le, mert ő nem ér rá - hazudtam.

 - Igazán? Levi hadnagy! - kiáltott Levi-nak aki éppen mögöttem jött. - Ez a kis szar azt próbálja bemesélni nekem, hogy ezt a tálcát ön adta neki, hogy vigye le, pedig szerintem ételt lopott, nem kéne megbüntetnünk?

Erre Levi szikrákat szóró szemekkel nézett a nála egy fejjel magasabb beosztottjára, majd indult az alázás.

 - Először is, tisztelegjél, katona! Másodszor is, hogy mered kétségbe vonni a szavamat? Igen, ezt a tálcát én küldtem le vele - nézett rám - , de mégis miért tartoznék neked magyarázattal? Bevetés után büntetőmunkát végzel - szúrta oda neki, majd elindult az étkező felé, ahová Oluóval szótlanul követtük. Hehe, mégegy win ide, ezt neked de beképzelt majom!

Reggeli után beindult a bevetés előtti szokásos őrület; mindenki idegesen készült, a lovát ápolta, felszereléséz szerelgette, imádkozott. Csak én ültem bambán a fűben az istálló mellett.

- Szia Ema- ült le mellém az egyetlen kedves tag, Petra.
- Szia - köszöntem vissza neki, rá se nézve.
- Gondolom, hogy izgulsz, rád van írva - mondta kedves mosollyal az arcán - de hidd el, ez mindenkinek ilyen. Viszont ha Levi nem bízna a képességeidben, most nem lennél itt. Bízz magadban te is! Én is bízom benned - simogatta meg a vállam.
- Köszönöm Petra...sokat jelent nekem - válaszoltam neki.

Egy óra múlva már a fal kapujánál voltunk. Emberek százai vettek minket körbe, némelyek rajongóként drukkoltak értünk, mások pedig elnéző beszólásokat kurjongattak.
És akkor kinyílt a kapu.

- Akkor ahogy beszéltük! Levi osztaga jobbra indul, az enyém balra, Hange osztaga pedig egyenesen! Rohamra! - uszított minket Erwin parancsnok. És akkor kezdetét vette...

Levi osztagának tagjaként jobbra masíroztunk. Természetesen több titán is jött felénk. A többiek mind nekik estek, és sikerrel is jártak. De én nem mertem harcolni. Gyáva vagyok, ez járt a fejemben. Életemben először túl akartam élni. Talán mert van miért? Csak mert Petra bátorító szavai és Levi különösen szokatlan kedvessége melegséget bújtatott a szívembe? Talán még érezni akarom ezeket az életben? Nem elég nekem ennyi?
Kellett nekem a nagy önmagammal való lelkizés. Egyszer csak azt éreztem, hogy lerepülök a lovamról, paripám tőlem 10 méterre zuhant. Szegény Belly! Megszerettem a kis jószágomat.
Éreztem ahogy a vér belefolyik a szemembe és a számba. Mozdulni alig bírtam, s ahogy a lábamra néztem, rájöttem, hogy azért, mert 90 fokos szögben ki volt csavarodva. Gondolom eltört, de nem volt időm belegondolni, mert a következő pillanatban egy titán óriási markában találtam magam. Bamba képével vigyorgott rám, miközben nagyra nyitotta bűzös száját. Kardommal belevágtam a kezébe, aminek nem örült, mert ezután szorított rajtam egyet; valamim roppant. S a monstrum a szájához emelt.
Átfutott az agyamon minden, ami történt velem. A föld alatti évek, a katonaképző, majd az az időszak, mikor Levi osztaga hurcolt meg minden nap. És utána láttam magam előtt Petrát, amint a lágy szellő a hajába kap, miközben édesen rám mosolyogva simogatja a vállamat biztatás közben. És végül az este, a tegnapi, mikor a meleg takarómba burkolózva vacsoráztam a Hadnaggyal. Éreztem a croissant édes ízét a számban, éreztem Levi illatát. És abban a pillanatban igazán boldog voltam. Elfogadtam. Szerettem az életemet, amitől azt hittem, most örökre meg kell válnom.
De nem kellett.
Láttam, ahogy Levi eszelős fejjel rohan a fogvatartómra; tarkóján mély sebet ejtett, én pedig zuhanni kezdtem. Levi röptében elkapott, majd óvatosan a földre helyezett, kozben szorítva a testem.
- Megvesztél, te idióta?! - üvöltött velem. - Miért nem csináltál semmit?! Majdnem meghaltál! Nem ezért vagy itt, hogy az első utadon elveszítselek!
- Én... sajnálom - mondtam neki, s közben sírtam. Talán a boldogságtól, hogy mégis lehet még részem azokban az örömökben, amikben ő általa és Petra által lehetett.
- Erwin! Visszamegyünk! - kiáltotta Levi, majd jelző füstöt küldött a levegőbe s füttyszóval hívta lovát.
Felültetett a hátasra, majd mögém ült, és visszaindultunk.
A kapun belül, amint az emberek megláttak minket; véres, haláltól sokkos katonák szekereken, lovakon bandukolnak visszafelé, s az embereknek nem tetszett a látvány, ismét kellemetlen beszólásokkal ostromoltak bennünket.
Szégyelltem magam.
De túléltem.