Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~18~

- Hazug vagy! - üvöltött rám a hadnagy, miközben én éppen az étkezőben takarítottam. Már mindenki elment aludni, én viszont nem tudtam. Tudtam, hogy ő sem alszik. Kifigyeltem; egyszerre csak három órát tud aludni. Szinte egész éjjel ég nála a petróleumlámpa.

- Parancsol hadnagy? - válaszoltam neki tiszteletteljesen, legalábbis igyekeztem; elég fáradt voltam a mai nap után, mégsem tudtam aludni, mert ez az egész ami kettőnk között folytik, nem igazan hagyott nyugodni.

- Ne udvariaskodj itt nekem, te kis pimasz. - vágta a fejemhez, csak a szokásos; bár ő sem mondható valami nagydarab és tiszteletteljes teremtésnek, valahol ugyanolyanok vagyunk. - Nem a Mária faltól jöttél.

- De igen. Ott születtem.

- Mindig, mindig néztem azt a kislányt a föld alatti város utcáján, a lány, akinek nem látszott az arca, apró volt, vékony, egyetlen egyszer láttam a szemeit, és örökre megjegyeztem...olyan volt, mint én. Te voltál az, nem igaz? Ne is tagadd...Piggie. - nézett mélyen a szemembe.

- Ne merészelj így hívni! - csattantam fel - Még annyira se méltattak, hogy a nevemen hívjanak. Azt hittem, magától elvárhatok ennyit.

- Nem vagyunk már azok, akik akkor és ott voltunk, ezt te is tudod. Csak tudnám, miért nem mondtad eddig! - kért számon.

- Mert nem éreztem szükségét. Nem ez az, ami meghatároz engem. Azt kérdezték, hova valósi vagyok, elmondtam, hogy a Mária faltól. Ott születtem, elárvultam, a föld alá kerültem, de ez senkire sem tartozik! - akadtam ki kissé én is.

- Sajnálom... - nézett komoran a földre a hadnagy.

„Wow, ez igen, Levikám, az életben senkitől sem kértél még bocsánatot szerintem" - gondoltam magamban; de valahol mégis megenyhült a szívem.

- Köszönöm, hogy megbánta, hadnagy úr. - néztem rá egy kissé megenyhült mosoly-félével.

- Tégy meg egy szívességet...és ne magázz többet, legalább amikor nincsenek itt mások.

- Megegyeztünk...Levi...

Állj! Én is emlékszem rá!

Akkorára kerekedett a szemem, mint egy szekér kereke. Hihetetlen! Mindig ott volt egy fiú, még Leslie-vel is láttam beszélni! Késsel hadonászott, és valakitől elcsent egy 3D manőver felszerelést. Őt nézve jött meg a kedvem katonának lenni! De hogy nem ismertem meg? Igaz, sosem láttam közelről az arcát, nem mertem odamenni hozzá, csak a távolból figyeltem. És az is igaz, hogy ez is már nagyon régen történt...de akkor is, hogyan nem vehettem észre? És én hogy tűntem fel neki egyáltalán?

- Mi az, talán te is emlékszel rám? - kérdezte, látva sokkos arckifejezésemet.
- Én...én emlékszem, ismerted a bátyámat, igaz?
Erre csak lassan bólintott.
- Én...neked köszönhetem, hogy most itt vagyok. Téged nézve határoztam el, hogy katona leszek. De egy idő után már nem láttalak többé.
- Igen, felfedező lettem.
- Nos, én még egy darabig senyvedtem a föld alatt - mosolyogtam - de nekem is sikerült, amint látod.
- És...azt elmondanád, hogy kerültél a föld alatti városba? - kérdezte halkan, s egy lépést közelebb jött felém. Még két lépés, és a falhoz szorít...
- Hát... - nem szoktam erről beszélni senkinek, ezért kicsit izgatott lettem, elkezdtem a hajam végét babrálni. - A Maria falnál születtünk. Egy kis faluban. Már a nevére sem emlékszem...egyszer a bátyám lopott egy kis cukrot a közeli raktárból, és ezért csúnyán elverték. Apám akkoriban veszítette el az állását, és felbőszült, nekiment azoknak akik elverték Lesliet. Még nagyon kicsik voltunk...én talán 3, a bátyám 5-6. Szóval apám mérgében megölte azt, aki elverte Lesliet, ezért viszont őt is megölték ugyanakkor. Utána anyánk elküldött minket egy szekérrel ami árvákat vitt a földalatti városba. Nem tudom, mi lehet anyámmal, azóta nem láttam. Utána a föld alatt sokat lógtunk az utcán...az árváknak fenntartott "otthon" nem volt túl otthonos. De legalább kaptunk enni, meg volt hol aludnunk, de ennyi. Aztán Leslie beteg lett és elment. Utána elszöktem az árvaházból, az utcán tengődtem és azon gondolkodtam, hogy jussak ki onnan. Sokat néztelek...és mikor már nem láttalak többé, akkor kitaláltam hogy megyek katonának. Egyszer jött egy csapat katona, besurrantam közéjük egy ládába amit cipeltek. Utána elmondtam nekik, hogy miért tettem, és azt hittem hogy elvernek, de ehelyett átadtak valami kopasznak aki elvitt a kiképzésre. Hát...ennyi lenne az életem, a többit már tudod.

Nem szólt semmit, csak nézett. Kicsit mintha megenyhült volna a pillantása, s közelebb lépett hozzám. A falnak támasztottam a hátam, köztünk pedig már nem volt sok távolság. Hirtelen nagyon zavarba jöttem, elfordítottam az arcom, s mikor visszanéztem, már éreztem a leheletét a homlokomon, olyan közel volt.
- Én...
- Köszönöm, hogy elmondtad. - mondta halkan. - Egyszer talán...én is elmondom az én történetem.
- Az megtisztelő lenne - válaszoltam. Még egy kicsit közelebb jött, egyik tenyerét a falnak támasztotta a fejem mellett.
- Holnap korán indulunk...lassan menj pizenni. - mondta szinte suttogva, de nem úgy tűnt mint aki azt tervezi, hogy kienged a karjai közül. Egyenesen a szemébe néztem, úgy döntöttem, inkább állom a pillantását. A szemében valami érdekes csilligást láttam, s mire feleszméltem már még közelebb került hozzám.
- Rendben...még el kell mennem zuhanyozni. - mondtam halkan, de még mindig a szemébe néztem. Ő egyik kezével még mindig a falat támasztotta, másikkal pedig egyszer csak megsimogatta az arcom élét, s feljebb emelte az államat, ezzel nagyon közel hozva kettőnk arcát. Csak akkor fogtam, fel, mi történik, s hirtelen hihetetlen forróság töltötte meg a testem. Abbahagytam a hajammal való babrálást, és inkább az ő kabátjának a gombjait kezdtem el terrorizálni.
És akkor megtörtént.
Csak egyetlen pillanatra, de a szánk összeért. Nagyon finom mozzanat volt, semmi durvaság, csak egy apró, lopott csók.
Nagyon összezavarodtam, de ő még mindig egyenesen a szemembe nézett. Én pedig tudtam, hogy nem lehet visszafordítani, most már nem. Ezek után nem tudok nem érezni iránta semmit.
- Levi! - hallottam Erwin hangját közeledni az ebédlő felé. Olyan gyorsan libbent el mellőlem, mint a csík.
- Akkor te menj zuhanyozni, Ema - mondta szokásos parancsnoki hangján, de egyáltalán nem úgy nézett rám, mint régen, amikor még egy voltam a "szarosok" között. Persze valójában most is az vagyok, de nem úgy nézett rám. Sokkal inkább úgy, mintha meg akarna szerezni magának és ez amilyen csábító volt, annyira rémisztő is.
- Igenis, hadnagy - mondtam a lehető legösszeszedettebben, majd tisztelegtem a két felettesemnek és elindultam zuhanyozni.

*Levi szemszöge*

- Csak azért kereslek, hogy ne felejtsd el a halottak névsorát elhozni. - mondta Szemöldök parancsnok, miután kikerülték egymást Emával az ajtóban.
Még nem készültem fel a felettesemmel való csevejre, főleg nem ezek után. Csak most esett le, mi történt az előbb. Nem hiszem el, mit tettem! Eldöntöttem, hogy távol tartom magam tőle, erre pont az ellenkezőjét csinálom. Miért nem tudok ellent mondani az ösztöneimnek?!
- Persze, nem felejtem el. - válaszoltam gyorsan.
- Minden rendben, Levi? Történt valami? - kérdezte szemöldök. Épp azt is észrevettem, hogy a mankóm sincs nálam. Hogy nem tűnt fel, hogy nincs nálam?! Most is csak azért, mert kezd fájni a lábam.
- Igen, minden...minden rendben.
- Tudom, hogy megviselt a legutóbbi csata, Levi. De ne felejdsd el, hogy remek katonáinak maradtak, és ők is mindent megtesznek az emberiségért. Bízz bennük!
- Bízom, Erwin. Nem kell a nyálas duma - mondtam kissé nyersen.
- Na, ezt szeretem, amikor ilyen nyers vagy. Ilyenkor tudom, hogy minden rendben veled. Most megyek, pihenj, holnap korán megyünk. Jó éjt, Levi.
- Jó éjt, Szemöldök...