Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~7~

Hát mit is mondjak...a Bűn és bűnhődés nem sokat segített az unalmamon, bár elolvastam mind a 600 oldalát, nem mondanám hogy kimondottan élveztem...de a maradék két hét leteltével le is járt az egy hónapom, úgyhogy végre kimozdulhattam.

 - Jól van, Ema, akkor most szépen próbáljon meg felülni, úgy - intézkedett az orvos az utolsó viziten. Levi közben ott támasztotta az ajtófélfát, és úgy nézett rám, mintha minimum egy hónapig sárban fetrengtem volna.

Az orvos segített felülni, én meg megszédültem és szépen vissza is huppantam fekvő helyzetbe.

 - Oioioi! Lehet ez még korai? Nem látja hogy nem tud ülni? - termett mellettünk Levi egy szempillantás alatt.

 - Nyugalom, Hadnagy. Ema kisasszony, a háta fáj, vagy csak megszédült?

 - Hát...mindkettő, bár a hátamat szerintem elfeküdtem - nyögtem. - Igazából szédülök eléggé.

 - Rendben, akkor egyen valamit, és szépen lassan üljön majd fel. Aztán maradjon ülő helyzetben, és ha nem annyira megerőltető, akkor a későbbiekben fel is állhat majd. A lényeg, hogy mindent szépen, lassan, kíméletesen. A vizsgálataim alapján már nincs bénulás veszélyben, a csigolyája és a lába is összeforrt. Na de nekem most mennem kell máshova is...Levi - fordult felé az orvos.

 - Ha?! - mordult rá a megszólított.

 - Kérlek, maradj vele és segíts neki azokban amiket mondtam. És ne hagyd, hogy felelőtlenül izegjen-mozogjon!

 - Ch! Mi vagyok én, a gyámja? Nem tudná maga csinálni ezeket?

 - Nem, ugyanis én vagyok az egyetlen katonaorvos a körzetben, és ma még 8 katona vár engem. 

 - Ch...legyen, de csak mert maga nem ér rá - morogta.

Az orvos elment, én meg nyögve-nyelve próbáltam felküzdeni magam ülő pozícióba.

 - Ema! Mi a francot csinálsz?! - rivallt rám Levi, ugyanazzal a lendülettel le is fogva engem.

 - Felülök - nyögtem.

 - Neked aranyhal memóriád van?! Nem hallottad, mit mondott az orvos?

 - De, összeforrt a hátam, nem fogok lebénulni - néztem szúrós szemeibe.

 - Makacs - morogta, s egyik kezével a vállamat fogta, másikkal a hátamat támasztotta. 

 - Azt is mondta az orvos, hogy előbb egyek valamit...

 - Jó, mindjárt kapsz valamit - indult meg Levi - De nehogy nekem ne legyél itt mire visszajövök!

 - Egyedül ülni is alig bírok, hova mennék? - néztem rá értetlenül.

Pár perc múlva Levi megérkezett egy tálcával, amin egy csésze tea volt és egy tányéron egy darab kenyér és sajt.

 - Enni azért remélem tudsz egyedül, mert nem foglak etetni is - rakta az ölembe a tálcát, mire felszisszentem, mivel a lábam még mindig fájt egy kicsit a törés miatt. 

 - Köszönöm...de nem kell másban sem segítenie. Már így is többet segített, mint kiérdemeltem...

 - Mi a lószarról beszélsz?! - emelte fel a hangját a Hadnagy. Gondoltam itt a croissant-ra, meg arra hogy megmentette az életemet, de nem akartam kínos beszélgetést kezdeményezni.

Csak sóhajtottam egyet.

 - Mindegy...

Megettem az ennivalómat, aztán Levinek sürgősen el kellett mennie, mert hívták valahova. Én meg már nem bírtam tovább maradni, ha már egyszer tökre felgyógyultam! Így hát szépen lassan felálltam, és tettem néhány lépést. Egy pár percig sétálgattam a szobában, majd úgy döntöttem, ideje friss levegőt szívni. Lassan kiértem az épületből, a szél lágyan felkapta a hajamat. Iszonyúan jól esett végre egy hónap bezártság után...

Néztem a társaimat, akiknek nem tűnt fel a jelenlétem. Ki a lovát pucolta, ki evett-ivott valamit...a egy fa tövében megláttam Petrát néhány másik taggal, úgyhogy odaporoszkáltam hozzájuk. Persze út közben többször is majdnem elestem, és jól megkaptam a "miért nem tudsz vigyázni" meg "nézz a lábad elé" és társai beszólásokat, de nem zavart.

 - Ema! - intett nekem Petra, majd odasietett a segítségemre. Segített leülni a fűbe, így csatlakoztam a kis társaságukhoz. Az egyik srác, talán Finny a neve, ott ült velem szemben és mandolinon játszott valamit.

És most ki lehet röhögni, de elkértem tőle a hangszert, ugyanis gyerekkoromban én is játszottam a mandolinon...

 - Kölcsön...kérhetem? - kérdeztem halkan, mikor Finny befejezte a dalát. Ő csak mosolyogva bólintott, s a kezembe adta a hangszert.

"Már vagy 6 éve nem játszottam" - gondoltam magamban, de azért felidéztem a legkedvesebb dalt, amit még a bátyám tanított nekem. Egy altatódal volt.

A többiek csendben hallgatták, de mielőtt a végére érhettem volna, na ki szakított félbe?

 - Honnan ismered ezt a dalt?! - rivallt rám, hátulról megközelítve megragadta a vállamat, mire én ijedtemben majdnem elejtettem Finny hangszerét. - Ema?! - kiáltott, mikor meglátta hogy én vagyok az. - Ez...na addig tűnj a szemem elől, amíg meg tudom őrizni a hidegvéremet! Neked ágyban a helyed, büdös kölyök! - üvöltött velem. - Mindenki más pedig öltözzön! Egy hatalmas titán betörte a falat Trostnál, rengetegen meghaltak, özölnenek a titánok! Azonnal indulunk! - adta ki a parancsot.

Mindenki pusmogott, vágni lehetett a rémületet a levegőben.

 - Hadnagy! Én is megyek ugye? - kérdeztem tőle, miközben Petra segített felállni.

- Szó sem lehet róla, újoncka! Nem fogok miattad is aggódni...egyedül ülni is alig bírsz, te mondtad! Menj vissza a szobádba, és itt várj ránk. Ketten itt maradnak őrizni a bázist, úgyhogy nem leszel egyedül - közölte.

Visszamentem a szobámba, hogy ne legyek útban. Mindenki készülődött, imádkozott, látszott, hogy elhatalmasodik a káosz egyeseken. Spekuláltak, hogy mégis milyen titán tudta betörni a falat? Én is ezen gondolkodtam. Nem értettem, hogy mégis mi a fene történhetett...

A szobám ablakából figyeltem az eseményeket. Úgy negyed órán belül a csapat útra készen sorakozott. Láttam, hogy Levi parancsokat osztogat, majd mind tisztelegtek. Ekkor láttam, hogy a hadnagy felnéz, egyenesen rám az ablakban. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de mire feleszmélhettem volna, már útnak is indultak.

És ekkor rajtam is eluralkodott a bizonytalanság és rettegés.

...most akkor mind nagy veszélyben lehetünk...