Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~14~

Másnap reggel hangos gyomorkorgásra ébredtem. A sajátomra. A csata óta egy falatot sem ettem. Ekkor beugrott minden, ami történt; a nőstény titán, Petráék halála, Armin felfedezése és az este Levi-jal. Erre egyből kipattant a szemem, s láttam hogy még mindig Levi szobájában vagyok. Viszonylag sötét volt, a függöny szorosan be volt húzva, az íróasztalon pedig egy tálca volt egy csésze teával és egy olyan kiflivel, mint amilyennel már egyszer megkínált. A tányér mellett egy kis cetli is volt, rajta alig olvasható macskakaparás.

"Ema reggelije. Mire visszaérek, már készenlétben legyél mert megyünk a kórházba."

Hirtelen beugrott a tegnap este minden apró mozzanata, és majdnem megállt a szívem, az arcomra pedig céklavörös pír szökött. Gyorsan magamba tömtem a mennyei kiflit, felhörpintettem a teát, és rohantam a mosdóba, majd a szobámba a bakancsomért.

Leérve a ház elé, mindenki halálra váltan várta a szekeret. Pontosabban, hogy készen álljunk az indulásra. Erenék is ott voltak természetesen, hiszen azért megsérültek, minimum egy kivizsgálás rájuk fér. Szinte egyikünk sem volt egyenruhában, mindannyian le voltunk sérülve. Még Levi is, ő is civil ruhában volt. Rajtam egy kellemes anyagú, térdig érő, rövid ujjú ruha volt, itt-ott megfoltozva, Eren zoknija, Mikasa pulcsija és a régi bakancsom. Mint egy igazi lelenc gyerek.

 - Sziasztok - ültem fel melléjük a szekérre.

Egyedül Mikasa volt egyenruhában köztünk, ő harcképes állapotban volt, de minden áron Eren mellett akart tartózkodni. Rajta kívül még két katona volt szolgálatban velünk, egyikük vezette a szekeret, másikuk pedig Erwinnel jött mögöttünk lóval, mert azért kellett egy parancsnok, ha már Levi is lesérült.

 - Elég ronda a karod - közölte Eren. Szinte alig bírtam leplezni a zavaromat, mivel Levi is ott ült velünk a szekéren. Konkrétan Eren mellett, de egy pillantást sem vetett rám.

 - Öh...nekem? - kérdeztem, mikor leesett, hogy talán nekem szóltak.

 - Neked, igen.

És tényleg az volt. Fájt is mint az állat, de pontosan úgy nézett ki, mint ami rendesen eltört. Tele voltam zúzódásokkal, a fejemen levő seb pedig szép puklivá nőtt reggelre.

 - Nemsokára odaérünk. Armin, hogy van a fejed?

Armin sötét tekintettel bámult ki a messzeségbe.

 - Jól. - felelte szinte alig hallhatóan.

 - Armin... - súgtam. Nem tudtam, mit tehetnék érte. Tudtam, hogy jóban van Annie-val, így bizonyára megviseli ez az egész.

A kórházba érve az orvos megállapította, hogy egy hétig bent kell felüdnöm, hogy gyógyuljanak meg a zúzódásaim,  a puklim illetve a karom, amit ma délután megműtenek. Összecsavarozzák, úgy fog kinézni, mintha egy hatalmas varrás lenne a bőröm alatt. Levi-nak is megműtik a bokáját, de előbb engem. Mást nem operálnak, de van akit bent tartanak egy időre.

A műtét kora délután esett meg. Iszonytató fájdalomra ébredtem, hiszen spórolniuk kell a fájdalomcsillapítóval. Mikor felültem, halványan láttam egy mankós alakot az ágyamnál.

 - Nemsokára én következem, úgyhogy gyors leszek. - kezdte. Levi? Mit keres itt? Na majd most kiderül.

 - Mi történt, Hadnagy? - kérdeztem, kerülve a pillantását.

 - Ami tegnap történt...soha nem ismétlődhet meg. - mondta olyan hidegen, mint egy jégcsap. - Senki sem tudhatja meg. Hatalmas hiba volt. - itt mintha tőrt vágtak volna a szívembe.

 - Hiba...? - súgtam magam elé.

 - Nem engedhetlek közel magamhoz. Senkit sem. Ebben a világban ennek nincs jó vége. És főleg...a felettesed vagyok! Még kiskorú vagy, ezt félreérthetik. Soha többet nem történhet ilyesmi, és ha bárkinek elárulod, akkor halál fiai vagyunk mindketten, és gondolom azért neked is van elég bajod enélkül is. 

Sós könnyek marták a szemem, megint össze kellett szorítanom a számat, hogy ne bőgjek, de most nem mondta, hogy sírjak csak nyugodtan. Nagy nehezen erőt vettem hogy belenézzek a szemeibe, de jéghideg fagyosság helyett, amire számítottam, mintha valami fájdalommal vegyes csalódottság ült voln aki a tekinetére.

 - Értem...

 - Levi Ackerman! Hadnagy úr, jöjjön, nemsokára kezdjük a műtétet. - jött be az ajtón az egyik orvos, közben betolták mellém Armint.

Levi vissza se nézve kibicegett a szobából, én meg halálra váltan meredtem magam elé.

 - Jól vagy? Mi történt? - kérdezte Armin. Hangja lágy volt, mégis összerezzentem mikor megszólalt.

 - Igen...minden rendben. És te? Meg kellett műteni?

 - Összevarrtak egy sebet a fejemen, de jól leszek. Agyrázkódásom van elvileg, ezért bent tartanak egy kicsit. Téged meddig?

 - Egy hét.

 - Huh...jobbulást. A karod? Hogy van?

 - Megvan, most műtötték. Fáj, de jól leszek. De állítólag nem állhatok szolgálatba hónapokig...sínbe teszik a karomat, az is lehet, hogy fél évig rajta lesz... - mondtam kétségbeesetten.

 - Addig azért szerintem nem, ne félj. Lehet 1-2 hónapig nem harcolhatsz, de megéri ha utána felépül a karod.

 - Igaz, de...úgy félek, hogy megismétlődik minden, ami történt. Nagyon félek, Armin...nem akarlak elveszíteni titeket - néztem jelnetőségteljesen a szemébe.

 - Nem fogsz, Ema. Minden rendben lesz. Eren és Mikasa is jól van, őket visszaengedik a laktanyára, csak egy pár napnyi pihenőt köteleztek rájuk.

 - És...mikor tervezitek az akciót Annie ellen?

 - Nemsokára. Napokon belül, amint lesz elég emberünk. 

 - Szóval én nem leszek benne...mondjuk sejtettem. De nem küzdhettek meg vele! Nem lehet...nem tudunk elbánni vele! - kezdtem kétségbe esni.

 - Minden rendben lesz. Ha a terv szerint haladunk, akkor sikerülni fog. Ne izgulj! - mosolygott rám kedvesen Armin. Azért láttam a szemén, hogy fél, de eltökéltség is megbújt a félelem mellett. Vagy talán inkább az dominált.

2 nap múlva Armint kiengedték, nekem pedig jól be volt kötözve a kezem, egy szoros sínbe helyezve, a nyakamba kötve.

Az akciót hamar megejtették. Annie-t Stohess körzetben tervezték elfogni. Arminék le akarták csalni a föld alá, hogy ne tudjon átváltozni, de Annie rájött a cselre és ismét átváltozott, így megint volt egy csata közte és a felfedezők, de elsősorban Eren között. Annie meg akarta mászni a falat s így elmenekülni, de Mikasa megakadályozta. Annie mivel jobb ötlete nem volt, visszaváltozott emberi alakba és kvázi befagyasztotta magát olyan anyagba, amivel be tudja vonni a testét. Áttörhetetlenül kemény. Erwint felelősségre vonták, de összegészében nem esett nagy baja a falnak, viszont kiderült, hogy van benne egy nagy titán.

Armin mindenről beszámolt nekem, ugyanis eljött hozzám a kórházba miután megtörténtek az események. 

Nem sokkal később ki is engedtek a kórházból, még mindig kötéssel és sínnel a karomon. Iszonyat kényelmetlen volt, de el kellett viselnem néhány hétig. Ha gyorsan regenerálódok, akkor max egy hónap az egész...

Levi-nak is hasonlóan nézett ki a lába. Mankóval közlekedett, s nem is láttam szinte egyáltalán. Biztos voltam benne, hogy megviseli hogy harcképtelen, de nem mertem közeledni felé. Fájt, amit a kórházban mondott, és nem azért, mert olyan nagyra törő álmaim lettek volna vele kapcsolatban, hanem mert úgy gondolta, hogy hiba volt az az este. Pedig nem történt semmi, csak megvigasztaltuk egymást kábé. Mondjuk nem tudom kiverni a fejemből az arcát, milyen volt mikor a kórházban közölte velem ezeket...de mindegy, akkor is az a lényeg, amit mondott. És számítottam is erre, természetesen, hiszen ő Levi...de mégis. Ezek után nem mertem ismét közeledni felé. Petráék halála közelebb hozott minket egymáshoz aznap, de azóta csak még távolabb kerültünk.

Meglátjuk mi lesz, amikor mindketten felépülünk. Majd ha parancsokat fog osztogatni újra, kénytelen lesz hozzám szólni...de talán jobb is ígyy hogy Levi így döntött. Jobb, mert ha elkezdek érezni iránta valamit, akkor csak nehezebb lesz minden. És aznap este már elkezdtem.

És ezt több mint valószínű, hogy ő is tudja.