Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~17~

*Levi szemszöge*

A felismerésem óta eltelt egy kis idő. Azóta inkább kerülöm őt, mert valahogy közölni akarom vele, mire jutottam. Azt magam sem tudom, hogy miért, de úgy érzem, hogy ez szükséges.

De miért érzem úgy?

Hát mindenesetre, hazudott a parancsnokának, szóval van okom számonkérni.

De egyszerűen még nem vitt rá a lélek, hogy megtegyem. Minden alkalommal elküldtem valamilyen indokkal, mikor az irodámba akart jönni, de amikor más körülmények között találkoztunk, egyszerűen nem bírtam lehordani. És ez a tény nagyon nyugtalanító. Bármikor bárkit bármiért simán lehordok!
Nagyon nem biztató, amit ez a lány kihoz belőlem. De nem baj, ma jön Erwin, és beszélek vele az áthelyezéséről. Muszáj megtennem, még mielőtt valami olyasmi történik, amit megbánok.

*Ema szemszöge*

Én nem tudom mi a fene folyik itt, de napok óta folyamatosan elküld amikor megyek hozzá. Mindig mond valamit, és ez már gyanús nekem, hogy szándékosan talál kifogást.
Na mindegy. Csak már kezdtem öszsezavarodni.
Ennek fényében ismét egész nap melózni fogok, mert el kell terelnem a gondolataimat.

Épp a tűzifát hasogatni indultam - ősz van még, de valakinek meg kell csinálni - mikor szembejött velem. Már csak egy mankóra van szüksége, ebből arra következtetek, hogy jobban van. Vagy csak azért csinálja, hogy elhitesse velem (vagy magával) ezt a felvetést, nem tudhatjuk.

Szóval szembe jött velem, és ugyanaz történt, mint az előző napokon is mikor összefutottunk: tüzes szúró tekintettel meredt rám, odamorgott valamit és odébb ment.

- Ma jön Erwin parancsnok, készülj fel a fogadására, kölyök.
Kölyök. Már megint itt tartunk.
- Rendben, uram.
- Mit csinálsz?
- Megyek fát hasogatni.
- Törött karral? Nem kéne.
- Már összeforrt, és valakinek meg kell csinálnia.
- Nem a te dolgod, kölyök.
- Nem is a magáé.
Ezen a ponton elhalt a beszélgetés. Mintha még mondani akart volna valamit, de egyszerűen nem mondott csak nézett.
- Csináljak inkább valami mást a parancsnok fogadására? - kérdeztem a tervezettnél kicsit nyersebben.
- Igen. Jön vele Armin is, szóval kicsit többet kellene főzni.
- Rendben, uram.
- Szemöldök szereti a hagymás krumplit, úgyhogy ha tudsz, csinálj azt.
- Úgy lesz.
Elindultam a konyha felé, mikor utánam szólt.
- Várj!
Szinte a fülembe mondta, elég közel álltam hozzá.
- Igen?
Megfordultam, így szembe néztünk egymással de nem mondott semmit, csak nézett, aztán végül mégis megszólalt.
- Semmi. Felejtsd el...menj, főzz valamit.

Így is tettem, főztem valamit. Megcsináltam a hagymás krumplit, amit kért tőlem Levi. Erwinnek nincs túl fancy ízlése, a hagymás krumpli a világ egyik legegyszerűbb étele, úgyhogy sütöttem mellé egy kis husit is.

Épp befejeztem a kaját, mikor szekeret hallottam jönni, Erwin és Armin megérkeztek.

Szokásos üdvözlés után Levi és Erwin szinte egyből elvonultak, így kettesben maradtunk Arminnal. Elmentünk sétálni a gyakorló pályák felé.

- Nagyon gondterheltnek tűnt Erwin...már meg sem merem kérdezni, mi történt. - kezdtem a beszélgetést. Jó volt újra látni Armint, de kicsit féltem a fejleményektől így nem tűntem túl vidámnak.
- Hát...nem sok jó. Tulajdonképpen ami a legfontosabb, hogy te és Levi a Sina falhoz mentek Nick atyával. A többiek...azt gondolom tudtad, hogy egyeseket megfigyelés alatt tartanak. Nos, őket megtámadták a titánok, Mike parancsnokot is megölték. Van egy intelligens titán. Hatalmas, sokkal nagyobb mint a többi, és szőrös és tud beszelni. Ő ölte meg Mike-t.
- Hűha...ez...beszélő titán? Az hogy lehet?
- Nem tudom. Senki nem tudja.

*Levi szemszöge*

- Szóval egy szőrös, beszélő titán aki megölte Mike-t, Reineréket meg szintén megtámadták, de egész jól felvették a harcot? - kérdeztem Erwintől.
- Röviden tömören. Volt valami, amit kérdezni akartál, mi volna az? Remélem, nincs semmi zűr a beosztottaiddal. Szükségem van rád is és Emára is, persze rád egyelőre nem a harcmezőn. A lány...ő hogy van? Tud már küzdeni?
- Egyelőre nem. Túlhajtja magát, de még nem épült fel teljesen.
- Értem. Azért ő is jöjjön. Szóval, mit akartál?

Ezek után nem mondhattam meg, amit akartam. Főleg, hogy most hazudtam neki Ema állapotáról! Valójában lehet hogy már tudna harcolni. Miért csináltam?

- Semmi Erwin, már nem fontos.
- Rendben, akkor holnap korán indulunk. Segítsek valamiben?
- Nem kell, köszönöm. Beszélek a lánnyal.

Már egészen későre járt, sötét volt így mikor láttam hogy az ajtaja alól nem jön ki fény, azt gondoltam hogy a konyhában van.
És nem tévedtem. Időközben eszembe jutott, ami eddig izgatta az agyamat: hogy hazudott nekem arról, hogy honnan jött. Hirtelen felidegesítettem magamat ezen, és nem tudtam visszafogni magam.

- Hazug vagy! - rivalltam rá. Na, ezt sem így terveztem. Basszus! Egyáltalán miért hozom fel ezt az egészet, pont most?! Nekem elment az eszem.

- Parancsol hadnagy? - kérdezte fáradtan.

- Ne udvariaskodj itt nekem, te kis pimasz. - magam sem tudom, miért voltam vele ilyen nyers. Egek, már most megbántam ezt az egészet. - Nem a Mária faltól jöttél.

- De igen. Ott születtem.

- Mindig, mindig néztem azt a kislányt a föld alatti város utcáján, a lány, akinek nem látszott az arca, apró volt, vékony, egyetlen egyszer láttam a szemeit, és örökre megjegyeztem...olyan volt, mint én. Te voltál az, nem igaz? Ne is tagadd...Piggie. - néztem mélyen a szemébe.

- Ne merészelj így hívni! - csattant fel - Még annyira se méltattak, hogy a nevemen hívjanak. Azt hittem, magától elvárhatok ennyit.

Olyan tüzességet, indulatot árasztott, amilyet még nem láttam tőle. Talán felizgatja ez a dolog? Vagy más miatt ideges?

- Nem vagyunk már azok, akik akkor és ott voltunk, ezt te is tudod. Csak tudnám, miért nem mondtad eddig! - kértem számon.

- Mert nem éreztem szükségét. Nem ez az, ami meghatároz engem. Azt kérdezték, hova valósi vagyok, elmondtam, hogy a Mária faltól. Ott születtem, elárvultam, a föld alá kerültem, de ez senkire sem tartozik! - akadt ki.

- Sajnálom... - mondtam komoran. Ennyit tudtam mondani, egyszerűen nem úgy sült el, ahogy terveztem. Kicsit sem. És tényleg nem akartam megbántani. Annyi éven át távol tartottam magam az emberektől, nem csoda hogy nem tudom már hogyan kell rendesen kommunikálni. Na de...nekem továbbra is távol kell magam tartanom tőle, ez nem változhat meg.

- Köszönöm, hogy megbánta, hadnagy úr. - nézett rám egy kissé megenyhült mosoly-félével.

"Hadnagy úr?" Jézusom.

- Tégy meg egy szívességet...és ne magázz többet, legalább amikor nincsenek itt mások.

- Megegyeztünk...Levi...