Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~16~

Egy hét múlva elmentem a kórházba. Az utolsónak tervezett vizsgálatra, ugyanis most szeretnék végleg levenni a sínt a kezemől, és végre újra tudnám használni a karom.
A laktanyánk nincs messze a várostól, ahol a legtöbb társunk jelenleg van, de azért soha nem hagyják őrizetlenül az ilyen helyeket mint a mienk, főleg ha viszonylag forgalmas helyen van.
És Levi még mindig nem épült fel boka ügyileg, s mivel viszonylag evidens hogy egy felettes katona tartózkodik az egyik legfontosabb katonai egység bázisán, feltételezzük hogy ő biztos marad a laktanyán. De akkor kit fognak mellé beosztani? Mert egyedül nem lehet, hiszen mozgássérült és különben is minimum 2 ember mindig kell hogy legyen. Ez azt jelenti, hogy vagy engem, vagy azt a 2 fiút akik még ott vannak, mert azt gondolnám hogy nem fognak visszahívni senkit értünk cserébe, max ha nagyon lesérült.
Mi van, ha engem fognak mellé osztani és ketten leszünk az egész bázison?

Ezen gondolkodtam miközben odaértem a kórházhoz. Most csak miattam nem indítottak egy szekeret, de nem is kell mert gyalog kb egy óra az egész, lóval nyilván rövidebb de fél kézzel azért nem merek vágtatni.

Az orvossol jól mentek a dolgok. Azt mondta, hogy már nem kell sín a karomra, de azért ne erőltessem meg, azaz nem állhatok szolgálatba egyelőre egy darabig. És valóban nem is tudnám úgy használni a karomat ahogy kellene, mert alig bírtam mozgatni. Nem baj, majd most a lovak pucolása helyett a karomat fogom edzeni - gondoltam.

Visszaérve még mindig meglepve tapasztaltam, milyen kihalt a bázisunk most, hogy csak négyen vagyunk itt. A két fiú lassan kezd felépülni, de Levi lába valahogy nem igazán. Még mindig csak mankóval tud járni, ezért gondolom még nem javult a helyzete.

Gondoltam, meglátogatom Levi-t, ha már úgyis azt beszéltük meg, hogy időnként benézek hozzá. Persze egyszer sem tettem, túl gyáva voltam. De most talán a karom gyógyulása erőt adott ehhez.

Kopogtam az ajtaján, de talán túl halkan, mert nem nagyon jött válasz. Biztos nem ér rá - gondoltam. Már készültem a elvonulni szobámba, mikor hallottam magam mögül egy furcsa, ütemes csattogást. Megfordultam, és Levi közeledett felém a mankójával.
Tisztelegtem neki.
- Jó napot, uram.
- Jó napot. Engem keresel?
- I-igen...
- Rendben, egy pillanat - mondta nyögve, s előhalászott egy nagy kulcsot a zsebéből, s kinyitotta az ajtót. Bementem utána, megvártam amíg odabiceg az asztalához és leül. Én még mindig az ajtóban álltam, mire ő a vele szemben lévő székre mutatott, jelezvén hogy oda tegyem a fenekem.
- Látom már jól van a karod. - mondta. És igen, most már valóban nem volt rajta az a robusztus sín, s a nyakamba se volt felkötve, szimplán volt rajta egy hatalmas heg ahol össze volt csavarozva, kb végig az egész alkaromon.
- Nem fáj? - kérdezte. Szinte túl kedves volt, mi történik itt?
- Nem, uram. És...a maga lába hogy van?
- Miért kerestél? - tért ki a kérdésem elől. Kicsit meghökkenve válaszoltam.
- Hát...csak gondoltam kérdezek ezt-azt. Hiszen nem jöttem be magához...de csak ha nem zavarok.
- Nem zavarsz, épp most jövök a fiúktól, délután indulnak a többiek után.
- Igen? Hogyhogy? Már jól vannak?
- Igen, felépültek. Miután mi is jól leszünk, mi is megyünk és küldenek helyettünk másokat ide. Nem kell felderítő eliteknek őrizni ezt a kuplerájt, de egyelőre így praktikus.
- És...engem miért nem hívtak?
Hülye, valójában tudom a választ.
- Egyrészt nincs értelme ha egyedül őrzöm a helyet, mivel nem tudom. Másrészt te sem vagy még nagyon elemedben, de azért legalább tudsz normálisan mozogni, de gyilkolászni azért még nem. Nekem nincs értelme odamennem, mert ha történik valami, akkor csak útban vagyok. Így praktikus.
- Értem...szóval ez azt jelenti, hogy kettesben leszünk az egész területen?
Erre csak lassan bólintott, mire én elvörösödtem. Valahol számítottam erre, de akkor is...ez egyszerűen lehetetlen.
- És azt még megkérdezhetem, hogy most mi történik a többiekkel?
- Berthold, Reiner, Ymir és Christa őrizetben vannak, mert őket gyanúsítjuk azzal, hogy Annie társai. Ezen kívül még mindig folynak a vizsgálatok a pap és az egyház ellen. Röviden ennyi.
- Miből gondolják, hogy Reineréknek köze van Annie-hoz?
- Nem gondoljuk, csak gyanítjuk.
- Értem. Akkor én...
- Várj. Úgyis ráérsz, nem? Maradj még egy kicsit. - mondta rideg hangon, de a tekintete mást sugallt, mintha kedvesség ült volna a szemében. Nagyon zavarban voltam, és próbáltam összerakni a dolgokat a fejemben, de nem sikerült. Azt hittem, azt akarja hogy maradjak távol tőle. Most akkor mégsem?
- Rendben. Tudok valamiben segíteni, uram? - kérdeztem, igyekezve leplezni zavaromat.
- Tulajdonképpen...miért is ne. Ezeket rakd abc sorrendbe - bökött egy nagy kupac papír felé. Mind elég régi iratnak tűnt.
Úgy tűnt, ezek az akták a katonák papírjai, de azért gondoltam megkérdezem.
- Mik ezek?
- A halott katonák anyakönyvi kivonatai.
Fájdalom mart a szívembe. Hatalmas kupac papír, mind a halottaink iratai...nem csodálom, hogy Levi inkább rám hagyja. Gondolom fájna neki is ezeket nézegetni, főleg Petráét.

Igyekeztem nem gondolni arra a bizonyos csatára sem az azt követő éjszakára, de most valahogy elkerülhetetlen volt. Néhány könnycsepp legurult az arcomon, gyorsan letöröltem őket a kezemmel. Éreztem, hogy Levi engem néz, de nem mertem viszonozni a pillantást. Összeszedtem magam, és folytattam a munkát.

Egyszer véletlenül lapozgatás közben hozzáért a kezem az övéhez. Nem vettem észre egyből, mivel eléggé koncentráltam az abc-re (sajnos nem túl magas színvonalú az oktatás a föld alatt). Éreztem, hogy valami puha, meleg dolgon támaszkodik néhány ujjam, s mire feleszméltem, gyorsan elhúztam a kezem - de ő miért nem tette?
Hirtelen rá pillantottam, és láttam hogy engem néz. Iszonyat zavarba jöttem, és egyből visszameredtem a papírokra. Most már tényleg elfelejtettem azt a rohadt abc-t; Jézus. Miért vagyok ilyen nyomorék? Csak magamat ostoroztam, amiért ilyen zavarba jövök folyton.

Nem sokkal később befejeztem, talán húsz perc volt az egész. Levi szintén régi papírokat olvasgatott, de nem mertem megkérdezni, kiét.
- Kész vagy? - kérdezte hirtelen, rám se nézve.
- I-igen.
- Akkor...nekem most van egy kis dolgom.
- Rendben, uram. - tisztelegtem, majd elindultam az ajtó felé. Egyszer visszanéztem rá, és láttam hogy engem figyel. Eleresztettem egy gyenge mosolyt, es ott hagytam.

*Levi szemszöge*

El kellett küldenem, mert sürgősen meg kellett néznem valamit az irataival kapcsolatban.
Tudtam, tudtam hogy ismerős nekem valahonnan ez a lány, de most már egyre kevesebb kétség fér hozzá, hogy a föld alól ismerem.
A papírjai között ott van egy, ami azt igazolja, hogy nincs fertőző betegsége, s az a pecsét áll rajta, amivel az én papíromat is ékesítette. Amit a föld alatt kaptam.
Ezer közül is felismerném, de azért a biztonság kedvéért meg kellett bizonyosodnom róla, így előhalásztam a sajátom, és nem tévedtem, ugyanaz a pecsét a föld alól, csak néhány év különbséggel kaptuk őket.
Ez nem lehet véletlen. Az a dal, amit a mandolinon játszott, azt a föld alatt hallottam sokszor. Egy kisfiú mindig a húgának játszotta, néhányszor elmentem mellettük. Árvák voltak.
És ez a kiejtés, nem is tagadhatja. Már az elejétől fogva tudtam. Azzal a fiúval még beszélgettem is időnként! Nem sokkal volt fiatalabb nálam, de a nevére nem emlékszem. Aztán egy idő után már nem láttam többet, nem hallottam a mandolin hangját. A kislányt láttam. Magamra emlékeztetett - erőszakos volt, a túlélésért bármit megtett volna. És nem volt béna. Időnként láttam, ahogy felveszi a kesztyűt a nagyobbakkal, akik gyakran nekimentek, és ügyesen harcolt. Piggie-nek csúfolták, és mindig egyedül volt. Nem sokáig tudtam figyelemmel kísérni az életét, mert én csatlakoztam a katonasághoz.

Hirtelen egy erős érzelem futott végig rajtam. Valahol mintha csalódtam volna...haragot éreztem iránta. Miért titkolta el? És ez engem miért zavar?
Talán azért, mert ez a titok közelebb hoz minket egymáshoz. És én nem akarom, hogy ne vegyen figyelembe valamit, amivel hozzám közelebb kerülhet.

Most azonnal le kell állítanom magam. Amikor legutóbb valakit kedveltem, elment. Nem is olyan rég. Én nem engedhetem meg magamnak az ilyesmit. Talán át kéne helyeztetnem, és hozatni valakit a helyére. Hiába fog el rossz érzés ha erre gondolok...egyszerűen muszáj leszek ezt tenni. Nem gyengülhetek el, és nem törhetem össze egy fiatal lány szívét. Hiszen még csak egy gyerek. És láttam hogy néz rám...miért nem tudok ellenállni ennek a pillantásnak?