Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~9~

A felettesek kijelölték az újabb expedíció időpontját: két hét múlva megyünk Shiganshina körzetbe megnézni Eren régi pincéjét. Addig pedig betanítjuk az újakat, meg persze egyesek kutatómunkát végeznek Eren képességei felmérésére.

Igazából mivel velem nem nagyon foglalkozott senki, eléggé elemésztett a bánat Finny miatt. Minden nap edzettem majdnem egész álló nap, s mindig megfogadtam, hogy majd ma kimegyek arra a tisztásra Finny emlékére ahova ki akart vinni, de sosem vitt rá a lélek. Egyszerűen mardosott a lelkiismeret-furdalás.

 De aztán egyik nap arra gondoltam, hogy lehet az segítene mégis, úgyhogy estefelé mikor már befejeztem minden edzést, jelentettem mindent a feletteseknek amit kellett - ma azt, hogy valaki nem törölte fel maga után a szart a retyón...ja, erről is be kell számolni... - fogtam a hangszert, és átszeltem a gyakorlópályákat. A gyakorlópályák mögött van egy erdő, ahol meg van egy szép kis tisztás, Petra azt mondta, hogy Finny oda akart kivinni engem. 

Leültem az egyik fa alá, s néztem a lemenő napot ahogy megcsillannak az utolsó sugarak a fenyők tetején.

Aztán végül rávettem magam, hogy játsszak, hátha az könnyít a szívemen.

Ugyanazt a dalt vettem elő, mint legutóbb. Igazából nagyon is jól tettem hogy végül rávettem magam, mert rögtön felszabadult az összes elfojtott fájdalom és feszültség, s könnyáradat formájában elő is tört. Mikor végeztem a dallal, a Nap már szinte teljesen lement, így gondoltam most már itt az ideje lelépni, mielőtt megtámad valami éjszakai állat - azok ellen nem kaptunk kiképzést.

Felálltam, s indultam volna a visszafele vezető irányba, ám egy gyanús alak körvonalazódott ki előttem. Mivel a természetes fénynek híján voltam, lámpám meg nem volt persze, (mert miért is vinnék magammal este az erdőbe) csak hunyorogtam, és próblátam kideríteni, hogy ki lehet az, és hogy bántó szándékkal közeledik-e. Szerencsére mikor olyan 50 méteren belül volt, már ki tudtam venni az alakját, s fel is ismertem benne egy bizonyos személyt.

 - Ha-Hadnagy?!

 - Játszd el újra - parancsolta mikor már teljesen közel ért hozzám. Néhány másodpercig csak nézett a szemembe, én meg próbáltam eldönteni, hogy most mire véljem ezt az egészet. Ám mierlőtt bármilyen konklúzióra is jutottam volna, fogta magát, meggyújtotta a kis lámpáját, s leült elém a fűbe.

 - Nem várok örökké - morogra, így kissé feszengve visszatettem a seggem a fa alá, ahonnan felálltam. 

Az érdekes fényben Levi arca teljesen más volt. Egészen emberi. Úgy nézett rám, hogy majdnem kiszakadt a lelkem a helyéről. Egyre jobban kezdtem zavarba jönni, így hogy túlessek a kis magánkoncerten, elkezdtem újra eljátszani a dalt.

Ismét lefutott néhány csepp könny az arcomon, de mikor feleszméltem hogy ki hallgat, erőt vettem, hogy ne bőgjek. A végén Levi meg...hát nem mondott semmit. Csak nézett. Sőt nem is nézett, inkább fürkészett, mintha ki akarna deríteni valamit amit nem ért.

Ám ekkor megszólalt.

 - Honnan ismered ezt a dalt? - kérdezte halkan.

 - A bátyám tanította.

 - Hogy hívták a bátyádat?

 - Leslie...

 - Értem - közölte, s felkelt. 

 - Miért kérdezi Hadnagy?

 - Mert érdekelt. - jött a cseppet sem kielégítő válasz, majd felkelt s a kezembe nyomta a kisslé forró lámpáját. - megyünk vissza. Fogd a lámpát, láttam, milyen vaksi vagy... - közölte, majd el is indult előttem vissza a laktanya felé.

Én pedig követtem őt.

Egész visszaúton egyser sem nézett rám vissza, én pedig próbáltam feldolgozni, ami történt.

Konkrétan vagy követett idáig és leskelődött utánam, vagy teljesen véletlenül erre járt, és bármelyik is történt, megkért hogy játszzak neki a mandolinon. De vajon miért? Ennyire zenekedvelő lenne vagy mi?!

 - Lehetne egy kérdésem? - kérdeztem, mikor kiértünk az erdőből.

 - Nem - mordult, rám se nézve.

 Nem volt kedvem vitába szállni, úgyhogy akkor nem is kérdeztem semmit.

Visszaérve az épülethez, még mindig nem nézett rám egyáltalán, majd a szobáink előtt egyszer rám villantotta sötét szemeit, rajtam meg végigfutott a hideg.

Miután magára vágta az ajtót, én is bementem a szobámba, s elpakoltam a hangszert.
Ekkor hirtelen kialudt a lámpám, s így teljes sötétségbe borult a szobám.
- Remek - mordultam fel. Elkezdtem gyufát keresni, ám hirtelen megpillantottam egy fénycsíkot, mely afelől a fal felől jött, ahol az ágyam is van.
Közelebb mentem, s rájöttem, hogy van egy elég rendes lyuk a falon.
"Mi a szar...ezt hogy nem vettem eddig észre? És Levit hogy nem zavarja?!"
Mivel azt gondoltam, hogy Levi ha tudna róla, biztos megcsináltatta volna, és nyilván tudna róla, belestem a lyukon, azt gyanítva, hogy ez egy másik helyiség lehet.
Ám tévedtem.
Levit pillantottam meg, amint a szobája közepén állt s éppen az ingét gombolta ki.
Az előző mandolinos eset is elég zavarbaejtő volt, hát még ez...akkor miért nem tudok elszakadni a faltól?!
Amint ezen gondolkoztam, láttam hogy egyszer csak felém pillantott. Mit felém... egyenesen bele a szemembe! Mintha tudná, hogy őt néztem. Úgy megijetem, hogy hátraestem, hatalmasat puffanással rá a manőver felszerelésemre, magyarán kurvára fájt.

Próbáltam összekaparni magam a földről, s örömmámorban úsztam, mikor észrevettem a földön egy doboz gyufát. Csillogó szemekkel nyúltam felé, ám ekkor egy nagyon markáns kopogás zökkentet ki.
Gyorsan csináltam fényt, s ajtót nyitottam.
És ki állt az ajtóban...
- Mi ez a hangzavar, kölyök?! 5 percre hagylak magadra, és máris felfordulást csinálsz - vetette a szememre. De valami más volt. A tekintete...mintha tudta volna, hogy mit tettem az előbb, és tetszene neki.
- Hát én csak...elestem - hebegtem-habogtam. Igazából megint nagyon zavarba hozott az ember, különösen azok után, hogy gyakorlatilag az előbb kukkoltam meg...
- Igen? Mit csinálsz este a szobádban, táncikálsz? - kérdezte elég provokáló hangnemben, de egyáltalán nem tűnt dühösnek, inkább mintha valamiféle játékot űzne velem. Egy lépést közelebb jött hozzám.
- Hát...sötét volt, kialudt a lámpa, a gyufát kerestem - hadartam vérvörösen.
- Aha. És megtaláltad?
Erre csak hevesen bólogatni kezdtem.
- Helyes. Akkor most már ne csapj zajt... - mordult fel, s elindult vissza, de még visszapillantott a válla fölött, megcsillantva érdekes szép sötét szemét, s abban egy olyan kifejezést, amit nem tudtam, vagy csak nem akartam tudni értelmezni.
- Igenis...
Ezennel elhagyta a szobát.
Én meg ott álltam, és próbáltam feldolgozni a nap történéseit...